Nyári kalandok (1. rész)

   Mintha alig pár hete lett volna, hogy barátnőmék és a húgom kitalálta, hogy Koreába jönnek anyáron. Aztán nem is érzékelve az idő múlását, a hosszúnak tűnő hónapok egyszer csak eltűntek, és én már ott álltam az incshoni reptér érkezési zónájában, várva, hogy az immigráción és egyéb ellenőrzéseken átvergődött, hosszú utazástól megfáradt barátaimat és húgomat üdvözöljem.

De az a két hét, ameddig itt voltak, még kétszer olyan gyorsan eltelt, s mire egyet pislogtam, már búcsút is intettem nekik... Viszont ebben a két hétben annyi minden történt, annyi helyen voltunk, hogy megszámolni is sok.

   A "magyar csapat" (az egyszerűség kedvéért így hívom őket, csapattagjai pedig Adél, Eszter, Dóri és Évi) még a június végi tájfun szelével érkezett, majd jött a fővárosi kánikula, s a vidéki monszunidő, tengerparti ködfelhőkkel. S programokat felsorolni is sok lenne, így hát csináltam egy válogatott képgalériát, ahova feltöltöttem mindent.

Pictures here -->
Galéria

   Valamikor dél után szállt le a gép szakadó esőben, 28 fokban. De hiába fáradtság, kialvatlanság, délután még sétálni és enni mentünk, mindenkinek feladtam az első leckét: evőpálckával enni. Ettől a ponttól kezdődtek a kultúrsokkok: minden nagyon ázsiai, rengeteg a bolt, az ember, a levesben több a tészta, mint a lé, és rajtunk kívül mindenki húzott szemű az utcán...

   Másnaptól bevetettük magunkat a kultúrába, nyakunkba vettük a palotákat. Kristálytiszta idő, de fullasztó meleg volt, úgyhogy a bérelt hanbok ruhák (a koreai hagyományos viselet) az első palota után vissza is kerültek a kölcsönzőbe. Nekem furcsa kettősség volt a sok látnivalót végignézni: egyszerre voltam turista és egy kicsit "helyi", a többieknek köszönhetően egyszerre láttam, amit egy turista lát aki nem beszéli a nyelvet, és egyszerre láttam a saját szemszögemből is. Egy kicsit reinkarnálódott a kultúra iránti rajongásom, ahogy a palotákban és múzeumokban sétáltam. A sok program mellett a koreai konyha különlegességeit is megkóstoltuk - a bibimbaptól kezdődően az extrémebb nyers halas és tintahalas szusiig tényleg mindent végigettünk. 

   A meleg, napos városi levegőből kiszabadulva Kjongdzsu felé vettük az irányt, ahol tíz fokkal hidegebb volt mint  a fővárosban, és szemerkélt az eső. Később még a szél is úgy felerősödött, hogy érezni lehetett a keleten tomobló tájfun erejét benne. S ez a változékony, felhős-napos és hűvösebb idő egész végig kitartott, amíg vidéken jártunk. Kjongdzsuban szerencsére azért sikerült végigjárni a legfontosabb helyeket, s az időnk kedvezett még a Puszan melletti Hedong Jonggungsza nevű tengerparti kolostornál is. Puszan városias hangulata után viszont továbbálltunk néhány egyszerű vidéki helyre: Csolla tartomány déli csücskébe, név szerint Joszu, Boszong és Szuncson nevű településekre. Sose jártam még Csollában, úgyhogy itt engem is ért kicsit a kultúrsokk: az emberek furcsábbak, egyszerűbbek, jobban megnéznek, mint bárhol máshol, és a közlekedés... a buszok nem járnak gyakran, olykor kivehetetlen, hogy melyik buszmegállóból indulnak, és a sofőrök nagyjából úgy vezetnek, mintha a Kóbor Grimbuszról lenne szó... és teljes magabiztossággal száguldoznak a hullámvölgyes országutakon. 

De a látnivalók kárpótoltak mindenért, még ha nem is volt mindig a legszebb időnk. Voltunk a félsziget leghíresebb és azt hiszem legnagyobb teaföldjén, és ettünk zöldteás fagyit is. Felbuszoztunk a hegyi erődfaluba, ahol egy vastag kőfallal körülvett faluban laknak az emberek régi parasztházakban, s az egész egy élő falumúzeumként működik. És elmentünk a hatalmas nádasba is, ahol a mocsári élővilágot csodáltuk, a sok rákkal és kétéltűvel. 

   Hatalmas különbségek vannak város és vidék között, és habár az első nap még hiányoltam a városi biztonságot, az utolsó napokban már a csollai vidéket is annyira megszoktam, hogy nem volt sok kedvem visszatérni, Főleg azért, mert a következő napon a csapat egy része hazatért. 

Volt viszont valami, amit mégis nagyon vártam: Adéllal Japánba utaztunk.

   Név szerint Oszakában és Kiotóban jártunk, a repülő Oszakába érkezett a Kanszai reptérre. Nekem személy szerint Kiotó régi vágyam volt, hiszen az 'Egy gésa emlékiratai' bűvkörébe kerülve felírtam a várost a bakancslistára. Sokáig nem gondoltam volna, hogy egyszer valaha el is jutok... de sikerült. 

Elsőre megállapítottam egy jó és egy kevésbé jó dolgot az országról: itt is baromi meleg van, de legalább nem annyira párás. A sok izgalom ellenére nagyon könnyen elközlekedtünk, pedig internetünk sem volt, csak a szálláshelyen és néhány étteremben... esetleg a metróállomásokon, ha sikerült rákapcsolódni. Rengeteg dolog volt, ami megtetszett: egyrészt Koreának a teljes ellentéte abból a szempontból, hogy sokkal csöndesebb, kevesebb ember (de kisebb a város), és nyugodtabb volt minden. Nyoma sem volt a koreai városi pezsgésnek. Koreában már a párszázezer fős városokban is megvannak a forgalmas, nyüzsgő, hangos utcák, hangos reklámok, kiáltozó emberek, stb... Kiotó utcáin viszont legfeljebb az emberek hangoskodtak egy-két szórakozónegyedben, de sehol máshol. Az egész város kicsit olyan elvarázsolt volt. Mintha beleléptem volna egy másik világba, egy rajzfilmbe, animébe. Tetszettek a szagok is... a régi, apró japán házak fából épültek, és egész utcákat elárasztott a bambusz, gyékény és talán cédrus vagy ciprusfa illata - ezt elneveztem "japán otthonszag"nak. Felszállltunk a buszra a hátsó ajtón, mert itt hátul kell felszállni; a buszsofőr jobboldalon ült (baloldali a közlekedés), vasutassapkát viselt, minden megállót bemondott személyesen; a buszban nem lehetett hangosan telefonálni, hogy ne zavarják egymást az utasok. Leszállni pedig az első ajtón kellett. Egyszerűen minden g y ö k e r e s   e l l e n t é t e Koreának. Talán nem csak Koreának.

   Rengeteg apró, hangulatos utca volt: a szállásunk egy nyugodtabb lakónegyedben volt: a házak nem voltak toronymagasak, csak 1-2 emeletesek, mind jóillatot árasztott, és lépten-nyomon buddhista vagy shinto szentélyekbe botlottunk. A szállásadónk kedves volt, angolul alig beszélt, de mégis segíteni tudott mindenben. A szállás maga volt a valóra vált álmom: egy apró, japán lakóház. Süllyesztett fürdőkáddal, gyékényszőnyegekkel, pici folyosókkal és lépcsővel. Azt hiszem, semmilyen hotel nem múlta volna fölül. 

   Talán kicsit túl sokat áradozom, de aki járt már Japánban, remélem, megérti. Jöttek a látnivalók: eszméletlen szerencsések voltunk, mert az első napon pont zárás előtt még beengedtek a kiotói császári palotába. Másnap reggelre pedig tudtunk helyet foglalni a Sento palotába, ahova csak korlátozottan van látogatás, csak vezetővel. Ezután gondoltunk egyet, és átruccantunk Narába: itt találkoztunk először nagymennyiségű turistával - és meglepetésemre legalább a fele francia volt! Több francia szót hallottam, mint kínait, és ez nagy dolog. A gyönyörű szentélyek és templomok mellett a legfőbb látványosság az őzek voltak: szabadon mászkálnak a parkban, s mindegyik az ember barátja. Vettünk pár zacskó kekszet, amivel etetni lehetett őket, és az őz minden falat után készségesen meghajolt előttünk. Némelyik még a kamerával pózolni is tudott. Narából visszafele, Kiotó határához érve leszáltunk a Fushimi Inarinál. Itt található az egyik leghíresebb shinto szentély, aminek kapuit rókák őrzik, és beljebb is számtalan rókaszobor néz le a látogatókra szigorú szemekkel. Turistából itt is sok volt, de az első néhány sarok után szerencsére elmorzsolódott a nagyrészük. Mondanom se kell talán, hogy a varázs itt is megvolt. Felsorakoztak a narancssárga fakapuk, amik vezettek a hegyre - és mi elszántan végigmentünk, fel a legmagasabb pontig, majd körben vissza az erdőben. Meleg volt, nem volt enni valónk, és a vízünk is felmelegedett, s hogy el ne ájuljunk, megmentettük magunkat egy automatából vásárolt kólával. Japánban is bárhol túl lehet élni, mert vécé és automata szinte mindenhol van! Leizzadtan, éhesen, de még hajtott minket a felfedezés, mert időnk nem sok volt: s aznap még Gionba is ellátogattunk. Épp alkonyatra értünk oda, amikor kezdett éledezni a környék. És Gionban minden ott volt, amit Arthur Golden leírt. Megvolt a Shiragawa patak, a kis gioni sikátorok, a titokzatos házak, ahol a vendégeket fogadják, a gazdag, öltönyös emberek, akiket kimonós nők kísértek, s habár igazi gésákat már szinte lehetetlenség látni, az egyik fogadóban mintha pont Sayuri, Mameha, az elnök és Tanaka úr foglalt volna helyet. 

Biztos, hogy a mai Gion már teljesen megváltozott; de a házak és utcák sok-sok évtizeddel ezelőtti történeteket mesélnek még most is. Egyébként ebben az időszakban készültek a híres júliusi matsurira. Az utcákon már felállították a kocsikat, itt-ott a matsurit kísérő hagyományos japán zene szólt, az emberek is izgatottan készülődtek, sorban álltak a jegyvásárlásnál, stb. Habár sajnos mi már nem maradtunk az ünnepségre, de egy icipici kijutott abból a hangulatból is. 

   Oszaka végül egy egész más képet adott, mint Kiotó: igazi nyüzsgős ázsiai város volt, ahol éjszaka is pezseg az élet. (Már persze csak bizonyos negyedekben). Oszakában ugyan kevés időnk volt, és borzasztóan meleg volt, még Kiotóhoz képest is, de mi hősiesen felmásztunk gyalog a császári palota 8. emeletéig, majd a Shitennodzsi templom 5 emeletes tornyába is. Fantasztikus helyek voltak ezek is, megint valami más élménnyel gazdagodtunk, mint Kiotóban. 

   Az elvarázsolt világból aztán kiszakadtunk, és sajnos Adél másnap már ment is vissza. Kávézózással és vásárlással kúráltuk magunkat a japáni út után, és a szöuli hőséget hirtelen nem is éreztük annyira elviselhetetlennek.