Retrospektív 2.0 - Kangwondói rejtélyek

Mikor augusztusban Kangwondóban jártam, hátramaradt pár "megoldatlan rejtély". Például, hogy mennyire rücskösek a szoraksani hegyek, miért nem szállt fel a pára akkor amikor mi akartuk, és azt se sikerült felfedezni, hogy valóban lefelé esik-e a víz a legbelső vízesésen (ezutóbbit most sem sikerült kideríteni. Leginkább azért, mert minden fagyos volt, többek között az erdei utak és a vízesés is.)

De azért pár dologra fény derült.

Februárban Kangwondóba látogattunk egy kis friss levegőt szívni. Első dolgunk az volt Eszterrel, miután megérkeztünk Szokcsóba, hogy megmérjük a szokcsói hullámok méretét: méréseink azt bizonyítják, hogy a kishíján "szélcsend"nek köszönhetően most elég nagyok, de kisebbek, mint nagy szélben. És így február derekán különösen visszataszítóan jegesek a fürdőzők számára, ugyanis senki sem fürdött. 

Ezután felkerekedtünk és elindultunk a hegyekbe. A helyi busz jól mindent összerázós módon felvitte a popónkat a szállásig, ami egy nagyon király rezortban volt; fullos apartman, gyönyörű környezetben, a hegyek között, és off-szezon lévén, szinte csak a mienk volt. Még a menedzsert is úgy kellett előkeríteni valahonnan, annyira üres volt az egész.

Hiába volt külön hálószoba rendes ággyal, mi végül földön alvós pizsipartit csaptunk.
A menedzser végül annyira aranyos volt, hogy hozott nekünk rizs-sütiket, meg japán filteres kávét reggelre (és még mindig a legjobb találmány a világon, ha valakinek nincs kávőfőzője)

No aztán felmértük a terepet: egyedül a bolttal voltunk meglőve, de akadt egy vegyesbolt a szomszéd hotel mellett nyitva, alig fertályórányi járásra, ahol be tudtuk szerezni a szükséges élelmet. Aztán a szép időnek hála, körbesétáltuk a völgyet, amíg le nem ment a nap.

Másnap reggel aztán irány-surány a magas csúcsok. Persze most is csak kényelmesen, cable carral, erre a hegycsúcsra amúgy nem is vezet más út, csak valami lépcsők a vészhelyzet esetére, bár ha télen vészhelyzet alakulna ki, hát nem tudom melyik a jobb választás, fagyos lépcsők, vagy... inkább hagyjuk. 

A látvány a cable carról és odafentről aztán egyszerűen pazar volt... Nem volt 100% tiszta az idő, keveredett némi szmog és pára, de attól függetlenül jók voltak a látási viszonyok. 

Aztán leereszkedve ismét a fellegekből körbejártuk a buddhista kolostort, a patakot, majd miután kinézelődtük magunkat elindultunk vissza Szokcsóba, hogy buszt fogjunk a második célállomásra, Gangnüngbe.

És ez pedig már Gangnüng vagy angolosan írva Gangreung, az olimpia révén a név ismerős lehet. Bakancslistás volt ez is, már csak az olimpia miatt is, hiszen rengeteg esemény történt a csarnokokban. Hiába volt most teljesen üres az egész, hiába tűnik unalmasnak, azért tudtak mit mesélni ezek a csarnokok érzelmekről és siekrekről, ahogy ott sétáltunk. Utólag pedig megtudtuk, hogy aznap Gangreungben játszott egyet a magyar női hokicsapat a Legacy Cupon, ápolván a magyar-koreai sportkapcsolatokat. Ha tudtuk volna előre, biztosan ott vagyunk a meccsen😁 

A műkorcsolya és jégtánc versenyek csarnoka^^

Balra a műkorcsolya, jobbra a gyorskorcsolya stadion

Még mindig a gyorskorcsolyás hangár. Itt szerezték a fiúk azt a fantasztikus aranyérmet😍

A hokicsarnok

De Gangreung azért nem épp az olimpiai csarnokairól híres elsősorban (és itt a téliolimpia iránti rajongásom különkiadása véget is ér :)) . Leghíresebb látnivalója az Ojukheon (odzsukhon), ahol Shin Saimdang élt a 16. században. A "Bölcs anyának" is hívott nő a konfucianizmus egyik meghatározó koreai alakja volt, és ezen kívül művész, festő, író; a fia, Yi I szintén a konfucianizmus egyik legnagyobb alakja. Ezen a hatalmas területen éltek, több házból álló rezidenciájuk volt. Egyébként egy pár éve sorozatot is forgattak Shin Saimdangról, amiben A palota ékkövéből már ismeretes Janggeum színésznője (Lee Yeong Ae)  játszotta a főszerepet.

Fekete bambusz, erről kapta az Ojukheon a nevét.

Állítólag hatvan évig él, de miután virágzik, elhal a növény.

És végül utolsó felvonásban jött a tengerpart, Gangreung egyik leghosszabb tengerpartja. Nagyon hideg volt, nagyon nagy szél fújt, nagyon nagyok voltak a hullámok, és nagyon meg akartunk fagyni. De megérte. Minden egyes percéért.

Retrospektív : utazás a kiotói 'vénasszonyok nyarában'

Nem felejtettem el, hogy van egy blogom... örülök, hogy még létezik 😅 Remélem, van aki még nem adta fel, és szívesen olvassa 😊

A helyzet az, hogy már fél éve elkezdtem ezt írni, de... Mondanám, hogy idő szűkében nem írtam, de rossz kifogás lenne, nem is mentegetem magam. Inkább gyorsba' leirkálom a fontosabb dolgokat.

2018. őszi félév:

~ nagyjából három felvonásból állt: vizsgákra tanultam, szakdogát írtam, abból volt egy előzetes "proposal-defense" ami ahhoz kellett, hogy a kutatási tervemet leokézzák a professzorok és elkezdjem a tényleges munkát. A harmadik felvonás a szórakozás volt, miután a felsőbbévesektől azt az infót kaptam, hogy a 3. félév húzós, így hát próbáltam kiegyenlíteni a stresszmennyiséget (sikerrel jártam). Ebbe a felvonásba beletartozott a fúvószenekar szeptember eleji fellépése, egy rövid kiruccanás Kiotóba, néhány kisebb kirándulás a félszigeten, és színházi előadások, musicalek.

   Azt is meg kell jegyeznem, hogy érdekesek voltak az óráim is: most a film- és színházművészeti szakról vettem fel kettőt, és teljesen más jellegűek voltak, mint amiket eddig vettem fel. 

Összességében nagyon kellemes félév volt, mert a nehéz, tanulósabb szakaszokat sikerült ellensúlyozni elegendő szórakozással, és egyáltalán nem volt olyan rossz, mint amennyire beijedtem az elején.

   Nagyon röviden a fúvószenekaros fellépés egy élmény volt, leginkább a darabok miatt - ugyanis filmzenéket játszottunk, mint pl. a Titanic, Princess Mononoke, Operaház fantomja, Bosszúállók főcímdal, John Williams indulók). A koncert jól sikerült, azóta viszont nem nagyon nyúltam a fuvolához, de remélem, majd a jövőben, talán már otthon, folyt.köv.

   

   Hogy feldobjam a szürkülő őszi időjárást, a rövidebb napokat, Reni barátnőmmel gondoltunk egyet, és összehoztunk egy kiotói kiruccanást. Ott ugyanis még október utolsó napjaiban sincsenek esőre álló fellegek, meg éjjeli fagyások... helyette 25 fok, enyhén piruló falevelek, amik csak híresztelik, hogy az ősz már itt van, s lassan közeleg a színes levélhullás időszaka (ami november végére ér ide nagyjából). Reni egyébként Shanghajból repült át; mindkettőnknek szüksége volt a "falusi"-természetközeli és nyugodt közegre, és valami teljesen más kultúrára a nagyvárosok után. 

Hiába voltam Kiotóban három hónappal ezelőtt (júliusban), annyira magával ragadott akkor a hangulat, hogy újra magamba akartam szívni a város illatát. 

Mert hát van illata: a hagyományos, gyékénnyel sötétített ablakok, faszerkezetek árasztják a kellemes, békét és nyugalmat sugalló aromát. Ahogy az egyszerű házak között sétálok, az egy semmihez sem fogható életérzés. Egy másik világ, ami mintha nem is valóság lenne. Egyszerűen a tökéletes kiszakadás a mindennapokból.

   És egy kis időutazás is. Mint azt legutóbb már írtam, most is odavoltam a retró hangulatáért, és hogy itt mennyire más minden Koreához képest - másodszorra is ugyanolyan erővel hatott. Talán most még annyival nagyobb volt a kontraszt, hogy ekkor Szöulban már 5-10 fokkal kevesebb volt, itt már javában színesedtek a falevelek, és a szmog is rekordokat döntögetett. 

Japán szerencsésebb szmog szempontjából, hiszen mindenhol ott a tenger, és Kína is messzebb van.

És egyéb praktikus okokból is nagy kiszakadás volt...

A japánok nem nézik meg a külföldi embereket. Szokva vannak a sok külföldi jelenlétéhez, lévén Kiotó van olyan híres, mint Párizs vagy bármelyik másik nagyváros, így a helyieknek eszükbe sem jut hosszú msodpercekig az arcodba bámulni másfél méterről (vs. felszállok a szöuli metróra és húsz centiről megbámulnak az öregek, hogy honnan pottyantam ide)

Nem beszélnek hangosan a buszon, metrón (vs. néha összerezzenek ijedtemben a szöuli utcán, mikor egy mellettem elhaladó járókelő beszélni kezd, és először le sem esik, hogy csak fülhallgatóval telefonál).

Talán a mi mércénkkel kicsit túlzottan sokszor kérnek elnézést, de végtelenül kedvesek, és segítőkészek. 

A szállásunkon (most  a Sanjo station környékén, Gion szélén szálltunk meg) a fogadó hapsi eszméletlen jófej volt, folyékonyan beszélt angolul-japánul-kínaiul legalább, mindenben segített, amit csak kértünk. Egy nagyon pöpec kapszulahotelben szálltunk meg, amit mindenkinek csak javasolni tudok (infókért kérdezz bátran:)) Minőségében átlagon felüli volt, és megvolt az abszolút japán-feeling. 

   Időszűkében szenvedtünk, így csak a híresebb dolgokat látogattuk meg, tehát még mindig ott a hosszú listám, amit majd egyszer végig szeretnék járni. Viszont így volt kényelmes és igazi kikapcsolódás, hogy nem rohantunk sehova. Mindent megnéztünk az adott helyen, és alkalomadtával még más magyar turistákkal is haverkodtunk.

   Képek következnek, és nem vettem szűkére a dolgot :)

Arashiyama és környéke:

 Kinkakuji, az aranytemplom:

Az esti Gion~

Fushimi Inari ~ másodszor, megunhatatlan:

És végezetül, a felejtetetlen retró-hangulat szerves összetevője: a közlekedés :)