2016. december 18., vasárnap

December, 1. rész.

Sok elmaradásom van, aminek sorolhatnám az okait, de minek is, inkább rögtön belevágok. 
Igen, már itt vagyunk a karácsony küszöbén, és most már egészen karácsonyi hangulatom is kerekedett, egyrészt azért, mert meghozta a Jézuska az otthoni mindenféle földi jót, boldogságot, másrészt a két barátnőmmel már hetek óta tervezzük mit csináljunk (és még mindig nem tudjuk pontosan de nem fogunk unatkozni azaz egy biztos), harmadrészt pedig, itt is tömeg van a boltokban, akárcsak otthon. Habár az áruházak polcai mást kínálnak, itt nincsenek olyan fincsi karácsonyi sütik, mint Európában, inkább csokikat, meg italokat, külföldi borokat árulnak, de az egymást megajándékozó fiataloktól hemzsegnek az "ajándékos" boltok (lásd Artbox,  ahol amúgy a fél vagyonomat képes lennék elkölteni...) .  
És végre elérkezett az a nap is, amikor egy aprócska darab jeget találtunk az úton, jelezvén, hogy igenis fagy van éjjel, igenis tél van. (Egyébként hideg van, kimondottan hideg szél tud fújni.) De napközben általában szikrázó nap süt, és kellemes levegő van. A havazás, az azért hiányzik, de örömmel látom, hogy otthon legalább porcukros a táj.. 

   Két hete voltam életemben először koreai színházban, és a sors úgy hozta, hogy egy héten belül kétszer is mentem.... Az első iskolai kötelező kultúrprogram volt, és lényegében nem is igazi színház volt, csak amolyan előadóterem. Hagyományos koreai táncelőadás volt, történelmi keretben, elénk varázsolták a királynő udvarát, a lakomát, a táncokat... Tényleg fantasztikus volt az egész.
A másik előadás már nagy színházban volt, méghozzá egy híres koreai musical, a 그날들, angol címén "the Days",  vagyis "Napok" - a roppantul frappáns címből nem derül ki, mennyire bonyolult a története a darabnak, de higgye el mindenki, hogy elég bonyolult, és a szokásos szerelmi történeten kívül egy politikai szál is fontos szerepet játszik. Az pedig már csak hab a tortán, hogy két idősík van, 1992, és 2012, és a jelenetek nem időrendben vannak, egyszer a múltban vagyunk, egyszer a jelenben, de még azon belül sem lineárisan vezetik le, hanem bizonyos dolgokat előrevetítenek... Ettől függetlenül egész jól tudtam követni, a dalok szövegeit lehetett érteni, a prózai részeket személy szerint nem mindig, mert hát hiányzik az a bizonyos szókincs... De megnyugvásomra legyen mondva, a koreai barátnőm se értett mindent, mert a színházi nyelvezet bizonyos mértékben különbözik a mindennapitól. Amit esetleg nem tudtam a helyére illeszteni, azt utólag aztán helyére tettük a barátnőm segítségével, így végül összeraktam a történetet. Röviden csak annyit, hogy szerelmi és politikai történet egyszerre. A két évszám két külön történet, mindkettőben jelen van a szerelmi szál is, valamint egy eltűnt személyt keresnek, aki olyan titkokat tud, amiket nem lett volna szabad megtudnia, persze meg akarják ölni, de vajon meg tudja-e menteni a szerelme... Akár sablonosan hangzik akár nem, izgalmas volt, és az egész megrendezés is pazar volt. A darabban szinte nem lehetett hibát találni, nagyon benne volt az ázsiai "perfekcionizmus", vagyis hogy 200%-ot teljesítenek a 100-ból; az énekesek jók voltak, tisztán énekeltek és jól játszottak. A koreográfia aaaaaahh zseniális volt, a színpad- és fénytechnikáról hagy ne beszéljek, hiszen tudjuk, hogy Dél-Koreáról van szó... Igen, máris be tudok lelkesedni, pedig két hete volt már... Az egésznek a krémje pedig az volt, hogy teljesen véletlenül, a sors akaratából jött le Puszanba az előadás, mindössze három napig játszották naponta kétszer, és ebből egy nap az egyik kedvenc színészemé volt a főszerep, akit talán csak most volt esélyem látni, így hát fejbe kólintott még egy kis enyhe fangörcs, de pár nap alatt (vagy egy hét?) kihevertem, mellékhatásai nem lettek.
Niki barátnőmre gondolva most írhatnék egy összehasonlító esszét a koreai hagyományos és modern színházi előadásokról, de nem fogok senkit untatni vele :) :) Amúgy sem vagyok szakértő. 
Fotók: 

"előadás közben tilos a fotózás" margójára... Végül is ez már a taps alatt készült.




Mit tartogatott még a december első fele? Voltam egy tollasmeccsen. Persze csak szurkolni. Ugyanis jártam a félévben tollasozni (sajnos már nem, márciusig pihenő van), és a klubunk sportemberei részt vettek ; szerény megfigyelő jómagamnak pedig jó kis terepszemle volt, nem csak sport szempontjából, hanem társadalmi, szempontból is. Szeretem megfigyelni eme egyedülálló nép élőhelyét, szokásait, viselkedését... Nah. Szakmai ártalom, vagy mi. Lelkesek voltak, főleg amikor együtt szurkoltak egy-egy párosnak, és egy emberként hördült fel mindenki...  Akárcsak egy vízilabda vagy focimeccsen. Tényleg megérte elmenni! Amúgy a többiek nagyon örültek, mikor megláttak Annát meg engem, mint külföldieket, szerintem nem gondolták, hogy ilyesmire eljövünk. :D (És rajtunk kívül más külföldi nem is volt az egész tornateremben)

Nem történt sok más újdonság, csak apró örömök az életben, mint például igazi európai sört inni (nem olcsó, de igazi. Otthon nem szeretem a sört, de Koreában igen. Hát előfordul.) , naplementét nézni a tengerparton, gyerekrajzokat csodálni az utcán, felfedezni egy új kávézót, stb... Vagy a végletekig fárasztani egymást, amikor már halálra unjuk a Topik feladatokat... 

Decemberi album folyt.köv.:

mert a környék tele van kövér, kornyikáló kóbor kmacskákkal

művészet az utcán - gyerekektől

csendélet - egy kávézóban

karácsonyi giccsparádé a flancos Haeundae negyedben



naplemente, ami azért volt különleges, mert a látóhatár egyik felén még világos volt, a másikon pedig már sötét.







életkép az egyetemek közötti versenyről

és végül a fantasztikus, hiper-szuper családom szeretetcsomagja, aminek hála azt hiszem idén is olyan boldog karácsonyom lesz, mint máskor. ^^

2016. november 27., vasárnap

Semmi érdekes

Újra értelmet kell adni az életemnek... legalábbis úgy egy hónapig, amíg nem a tanulásé a fő szerep. Most csak ülök itt üres fejjel, és nem tudok mit kezdeni magammal, mert nem hajt a tatár a tanulás miatt, nincs jelenleg életcélom. XD
Ugyanis múlt héten voltam nyelvvizsgázni, egészen addig más se létezett azon kívül, a Topikkal keltem és feküdtem, napi 24 órában csak tömtem/tömték a fejemet mint disznóvágáskor a hurkát. Csoda, hogy még egyben van a koponyám. Nyelvvizsga eredmény majd csak egy hónap múlva, de nem várok nagy csodát, mert nehéz volt - nem is akarok ítélkezni, hogy hogy sikerült, majd kiderül. Amúgy közép-felsőfokú szinten mentem, amelyen belül négy szintet különböztetnek meg, ami nagyjából a B1-2, C1-2-nek felel meg, tehát ilyen szintű minősítéseket lehet kapni, de mivel távol-keleti nyelv, másmilyen az egész felépítése, meg a rendszer, mint a nyugat-európai.
   Többek között ez az egyik ok, amiért már régen nem íródott bejegyzés. A másik az, hogy mindig volt mit csinálnom, egyszerűen sosem unatkoztam annyira, hogy leüljek blogolni.
Persze főleg a suli foglalt le, péntekenként a vásárlás, hétvégén meg a pihenés (akarom mondani a tanulás, hahhaha). Szóval szürke hétköznapok, de az apró örömöket meg lehet találni benne...
Általában a szlovák és a lengyel barátnőmmel járok el, azért lettünk jóba, mert osztálytársak vagyunk, de közben felfedeztük a sok közös témát, közös európai gyökereket, szókincset! (vagyis a macska meg a kurva szót, ezer bocsánat, de nyelvszakosként ezek fontosak.) de a legfontosabb, hogy közép-európaiak lévén értjük egymás poénjait, az iróniát, stb.  Az iróniát például a legtöbb ázsiai nem érti, hacsak nem tényleg valami nagyon-nagyon egyszerű, egyértelmű környezetben használja valaki.

Beköszöntött a hideg ősz és most már a tél is, (tegnap Szöulban havazott, és itt is olyan fagyos "tél illatú" hideg volt), úgyhogy nem kirándulgatunk, inkább csak beülünk enni-inni, vagy vásárolunk, szóval költjük a pénzt. Voltunk az osztállyal kulturális programon, ami egy előadást takart, ahol a puszani külföldi diákok léphettek fel, bemutathatták a saját népük zenéjét/táncát, vagy vmi koreaival kapcsolatos dolgot. Persze, hogy 90%-ban seggrázós k-pop táncokban merült ki, ráadásul ugyanaz a szám ötször is felcsendült egymástól függetlenül, szóval mondhatom változatos volt... A közönség vagy bealudt vagy röhögött, egymást szórakoztatva valami hülyeséggel. (Mi az utóbbiak voltunk...) Volt tombolahúzás (=időhúzás) is, amit én kifejezetten utálok, mert sosem nyerek... És mit tesz Isten, most nyertem! Hát ehhez is Koreáig kellett eljönnöm, hogy ilyen történjen. Amúgy esernyőt nyertem, nem tudom mennyibe kerülhetett de flancos dobozban volt benne, lehet megéri rákeresnem a márkára a neten.
A hosszú és unalmas kultúrprogram után két nappal egy hasonló sablonú program volt a mi egyetemünkön is, csakis a Dongseo-s diákoknak, de ez ezerszeresen felülmúlta a másikat. Mert itt tényleg mindenki csak a saját népének a kultúráját reklámozta, és pár hét alatt hihetetlen jó produkciókat tettek össze. (Leszámítva a japánokat a gázos pineapple apple-pen dance-szükkel...) Úgyhogy ez az este is azok közé a pillanatok közé tartozott, amikor kifejezetten büszke vagyok, hogy erre az egyetemre járok. Hiába, hogy a kampusz más koreai egyetemekhez képest nem olyan nagy szám (és fenn van a hegyen a francba' és messze van a szórakozónegyed meg a pláza ami amúgy más egyetemeknél mind ott van közvetlen közelben. Hiába. Az értékeket nem ezek jelentik.) Szóval boldog vagyok, mert kezdem érezni, hogy ide tartozom, hogy jó emberek vesznek körül, hogy számítok valamit, hogy fontos az, honnan jöttem... (Ja.  cikkemet lepublikálták rendes papírformában is, nagyon megijedtem mikor szembe néztem saját magam képével a lapban...)  ...hogy rájövök, mennyire kicsi a világ, mert a múlt héten találkoztam egy koreai lánnyal, aki tavaly a gödöllői Szent István egyetemen tanult. Hát tényleg iszonyú kicsi a világ. Érdekes, azt hittem, minél több időt töltök kinn, annál erősebb lesz majd a honvágyam, de épp az ellenkezőjét érzem. Vannak pillanatok, amikor nagyon otthon szeretnék lenni egy pár órára (par exemple szalagavató...) de azon kívül nagyon is jól érzem magam. :))
Hmm... hogy ne csak a semmiről beszéljek, teszek fel pár képet, amiket az elmúlt hetekben csináltam, amik mondjuk telefonnal készültek, mert most haldoklik a fényképezőm vagy nem tudom mi baja van.


Az őszi színekben pompázó kampuszunk


 A készülő giccskarácsonyfa az ebédlő előtt

A múltkori látogatásunk a Busan National Univ. kampuszán, nem akarom az ő nevüket fényesíteni de irtószép, nagy, zöld kampuszuk van, néhány kőépülettel amik a szlovák barátnőm szerint tiszta Harry Potter feeling. :D 
  a három muskétás :) 삼총사!

Életkép a hétfői tollasozásokról

Életkép a halloweeni zúzásról


És végül a tegnapi ebéd - kis lépés az emberiségnek, nagy lépés Melindának, avagy szép lassan már minden tengeri marhaságot hajlandó vagyok megenni.


   Hát ennyi, ha keresnék se találnék sokkal több újabb hírt, mert nem történt túl sok minden... Kicsit még lazuás van, (persze a tanárok nem akarnak pihentetni minket) de hát valamikor fel kell tölteni az energiatartalékokat az újabb "apokalipszis" előtt.

2016. november 1., kedd

"A debütálás meg az apokalipszis"

   Nos, zajlik az élet itt a világ másik felén (is), most már nem hét, hanem nyolc óra eltolódással rohanunk előre az időben, mivel Koreában nincs óraátállítás (hál'Istennek). És itt is beköszöntött a tél, plusz kilenc fokkal, amit most nagyjából olyannak érzek, mint otthon az ötöt, elég csípősnek. Úgyhogy rájöttem, hogy be kell ruháznom téli pulóvereket és egy pihe-puha meleg mamuszt is, ha nem akarok megfagyni. 
A "debütálás" kicsit hamarabb bekövetkezett, mint gondoltam (pontosan két évvel hamarabb...) Ugyanis tömeg kommunikáció és újságírás szakra fogok járni majd jövőre, tehát úgy számoltam, hogy majd talán másod évben majd eljutok arra a szintre, hogy tudok írni és cikket publikálni hivatalosan. De hát mit tesz Isten, rögtön a magyar tiszteletbeli nagykövet avatása utáni napon reggel azzal rohant le az ügyintézőnk a nyelviskolában, hogy kéne egy cikket írnom kvázi magamról (kac-kac), arról, milyen egy magyar diák élete itt a Dongseo (ejtsd: dongszó. de többet inkább le se írom fonetikusan, rossz még ránézni is :D) egyetemen, milyen különbségeket találok... Lehetett angolul, meg koreaiul - de természetesen ő is az angolt javasolta, és én se akartam megszívatni magamat, mert ha koreaiul írtam volna, azzal alvás nélkül legalább egy hétvégén át elbogarásztam volna... Megírtam, lefordították, megvágták... így a koreai verzióba bizonyos dolgok nem kerültek be, de legalább nem írtak át semmit olyasmire, ami ellenkezik a véleményemmel és a történésekkel. Igen, büszkébb lennék rá, ha koreaiul írtam volna, de az azt hiszem tényleg várhat még 1-2 évet. Nem tudom még mindig, hogy vállalható-e ez az egész...  szeretném letagadni, de mivel én vagyok a cikkbeli képen rajta, nem lesz könnyű...  (miért nem volt nekik jó a másik hat kép amit küldtem, nem tudom...) Tudom, hogy helyenként közhelyes, nyálas, stb. De az indok az, hogy próbáltam diplomatikusan fogalmazni és olyan dolgokat írni, amit a koreaiak szívesen olvasnának. 
Ennyi a hozzáfűzni valóm, és akkor voilà  la mise en abyme, vagyis cikk a cikkben:


8000 kilometres exchange

What does it mean to travel  thousands of kilometres away, and to stay in a country we have never been to before? Hungary and South Korea are separated by a lot of things: many lands and countries, peoples, habits and manners, cultures. But for some reason, they are close to each other. They share a bit of their spirits, their emotions about their sad histories. So, those who visit each other’s country are on the right way to discover the common thoughts and things.
Why a hungarian student wants to study in South Korea? Usually it is not just because of hallyu, though hallyu is actually one of the several reasons in most cases. In my case, I wanted to learn the korean language properly and get the „korean feeling” – the culture, the habits, the manners. But actually I have already known a bit about it at my home country. In Hungary, these days there are a lot more opportunities to get some knowledge about Korea. Between 2008 and 2013, some korean television series were aired in the hungarian television, for example  (Dae Jang Geum, Queen Seondeok and Pasta) 대장금, 선덕여왕,파스타. Of course the first drama, 대장금 had an enormous succes in Hungary too, that’s why four other series were aired after and people got interested in korean traditional and popular culture. In the same time, the Korean department (한국학과) was established at Eötvös Loránd University in Budapest, as a specialization of the Eastern Languages and Cultures major. Later the department was expanded with the master program in korean studies.  Recently, in 2012 the Korean Cultural Center (한국문화원) was opened in Budapest. The center is getting more and more reputed, currently it offers people several courses, like korean language courses, taekwondo, traditional and modern music and dance clubs, and some artisan courses. Equally there are lots of exhibitions and concerts and eEvery year there is the korean film festival organized in Budapest and in other smaller cities. Furthermore, it is not so rare anymore to meet korean people in Hungary. There are more and more university relationships, and the number of korean tourists has also increased a lot lately. Dongseo university has a partnership with Szent István University in Gödöllő, a beautiful city near Budapest. Honestly I am very proud that korean people are getting interested about my country, and I really appreciate their enthousiasm to know more about our culture.
Though, being a hungarian university student in Busan is quite special. As far as I know there is no more than two of them, both studying korean language at Dongseo International Language Center within the Korean Government Scholarship Program. One of these students is me and in my opinion being here is very special because of the nice athmosphere, the good education, and the amazing Busan. Of course it took for a while to get used to the life in Korea, there were smaller difficulties but I tried to understood everything. Honestly, I’ve learnt about korean culture before that’s why I could accept it and integrate easily. It can be hard for a hungarian student to get used to the way of korean living, especially because of the different social manners, the honorary language and the different cuisine. But we can understand everything through cultural classes or thanks to a korean friend, who can show and explain their habits. My aim is to adapt to korean university life as much as a foreigner student can, though it is quite hard. But I am making efforts, and I can already be grateful to the teachers in the language center and in the university club I joint in for letting be part of that life.

No matter what is our nation, we are special


At first I felt myself just one of the several foreign students here and I didn’t realize how special thing being hungarian is in Busan until I got the invitation for the Oath-taking Ceremony of Hungary’s Honorary Consul in Busan. It was such an honor to host at an event like this, and it revealed what an important mission I had chosen by coming here.  Here I am also some kind of emissary and I should not just simply accept everything, but I should also share my culture with Koreans. There are several reasons, for example, according to some theory, our languages have the same origin, or hungarian acient melody is based on pentaton, like korean acient music, what's more some of our dishes are a bit similar to some korean tastes; and last but not least, we have a history which is similar to korean history, as both countries were occupied for hunderds of years. That’s why we can share the same emotions and attitude. That’s why for me, coming to Korea means more than a simple scholarship program. It is also about sharing, understanding each other’s mind, and making relations that may last forever.

*Thank you for reading it, if you have anything to comment, I accept it gratefully but please make it in private, thanks! :D *

Lehet, hogy itt-ott van hiba , de remélem túl nagy baromság nem maradt benne. Ezúton is köszönöm a lektorálást Biankának és Adélnak! ^^
Híres azért nem lettem tőle (szerencsére), és művészi autogramot sem tudok még adni, úgyhogy ne is kérjen senki! :D Jó tapasztalat szerzés volt, még ha annyira nem is vagyok büszke rá.
Építő kritikát elfogadok, de inkább privátban, köszönöm. :D

* - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - *

És ha már egyszer új bejegyzést írok, akkor adok egy rövid helyzetjelentést is, ez pedig az "apokalipszis" állapot küszöbe jelenleg, vagyis a vizsgaidőszak kezdete, a holtpont, amikor az ember úgy érzi, bármennyit tanul kevés az idő és a befogadóképesség (és minden eszébe jut, mindent csinál, amit nem kéne. például halloweenkor bulizni megy és blogot ír). Habár az egyetemi vizsgákhoz nem hasonlítható, azért a maga műfajában ez is nehéz, a tanárok is hajtanak, eléggé kapjuk a stresszt, pedig ez csak egy negyedéves vizsga meg egy nyelvvizsga... Mégis mintha ezen múlna a mi életünk, meg a tanároké is :P

2016. október 21., péntek

A semmi közepén a tengerparton, a hanok házakban



Azért van egy kis írói túlzás... mert csak egy bizonyos értelemben voltunk a semmi közepén, a hanok stílusú házakban. 
Kicsit el vagyok maradva ezzel a bejegyzéssel is, de egyszerűen vagy energiám, vagy időm nem volt  nekiülni és megírni. Múlt múlt hétvégén az összes KGSP ösztöndíjast bepakolták egy buszba, és egy kétnapos kulturális "osztálykirándulásra" vittek a közelbe, Kindzsang nevezetű helyiségbe. A helymegnevezés azért kicsit megtévesztő, ugyanis nekem a mai napig fogalmam sincs, mekkora település az a Kindzsang, és hol van pontosan, hogy néz ki, mert mi falun kívül vidéken, a tengertől épp egy köpésnyire voltunk a hagyományos stílusú 기장문화예절학교 -ban, tülörfordításban a Kidzsang kulturális etikett iskolában. :D Lehet nevetni, rémisztő dolgokra gondolni, de annyira nem volt vészes. Nem szigorú konfucianista tanokat kellett magolnunk, és nem voltunk reggel hattól éjfélig sem beosztva, sőt kimondottan sok szabadidőnk volt. Ugyan este 11-re mindenkinek vissza kellett érnie a szállásra, de hát nem volt hova elmenni, úgyhogy ezzel se volt nagy probléma.
Sokan vegyes lelkesedéssel indultak el, én vártam az egészet, csak eléggé meg is fáztam, így a szokásos pörgést takarékra vettem és túlnyomórészt pihentem amikor csak tudtam. 
A hely gyönyörű volt, egy egész külön kis világot adtak a hanok házak (azaz hagyományos koreai stílusú épületek) , autentikus környezet, távol a városoktól, a civilizációtól, csak pár telek volt a környéken, meg egy domboldalon egy-két kisebb villa, de amúgy tényleg visszafogott és puritán volt minden. A szállás nem nagy eresztés, de én nagyjából azt kaptam amire vártam. :P Ha már kulturális kirándulás, akkor legyen olyannyira koreai amennyire csak lehet: egy közös nagy épületben padlófűtéses szobák, padlón alvás, minimalista berendezés (értsd: szekrények amikben voltak ágyneműk és pont) közös zuhanyzás (külön lányok külön fiúk :)) napi háromszori rizs alapú meleg étkezés és no wifi, no internetkapcsolat, no kávé vagy tea... Valamint, a legközelebbi bolt állítólag három kilométerre volt, ezt az egyik lány mondta aki elsétált a tengerparton odáig. Azért villany ,meleg víz meg infrastruktúra volt, nem kell itt mindjárt építőtábori körülményekre gondolni. Sőt a vonat is ott ment el a tengerpartnál, szóval valahol vasútállomásnak is lennie kellett. Meg egy kemping is volt közvetlen a tengerparton, a sziklák mellett, nagyon hangulatos volt, azt beszéltük majd nyáron visszatérünk ide... Kicsit balatoni (pontosabban Pálköve!!) hangulattal küzdöttem, ugyanis ott voltam egyszer egy fantasztikus énekkari táborban, ahol egészen hasonlóan helyezkedett el a szállás, a vonat, és a Balaton. 
De persze ez egészen más volt. 
És leszámítva, hogy voltak negatívumok, és hogy szombaton végig esett az eső, a közösségi szellemet megfelelően formálta tovább ez a két nap. Osztályok szerint, lányok-fiúkra osztva voltunk egy-egy szobában, így mi heten voltunk, kényelmesen elfértünk. Engem mondjuk egyáltalán nem zavart hogy nem volt wifi, nem is volt kedvem az interneten lógni, egyedül a kávé vagy a tea hiányzott  reggel és ebéd után. És ezzel még sokan voltunk így. 
Három foglalkozás volt a két nap alatt, egy dobolós, egy hanbok ruhapróbálós és illemtanos (!!) és egy kreatív foglalkozás. A dobos egész jó volt, leszámítva, hogy a dobhártyám úgy kikészült, hogy utána egész délután fájt még a fejem. Elvégre nem ahhoz van szokva, hogy egy kicsi, zárt térben nagyjából harmincan egyszerre csörömpöljenek különféle ütős hangszerekkel - koreai ütővel, ami egészen más - két órán keresztül. De azért szórakoztató volt. A második a ruhapróba volt, ami véleményem szerint nem volt túl nagy cucc, csak mindenki felvett egy ruhát, aztán fotózkodtunk egy csomót. Illemtan néven pedig meghajolni tanultunk meg, az mondjuk hasznos volt.  A harmadik foglalkozásért lelkesedtem a legkevésbé (főleg azért, mert eredetileg teaszertartás volt beígérve és végül "origamizás" lett helyette) de végül valahogy azt élveztem a legjobban. Talán azért is, mert addigra már kezdtem túl lenni a nátha legrosszabb részén. Handzsival, vagyis hagyományos papírral dolgoztunk és nem is hajtogatnunk kellett szerencsére, hanem egy dekorációs nyitott tetejű doboz-félét csináltunk, amit kb. csak ragasztani kellett. 
A kirándulás legjobb része mégis csak az volt, amit a szabadprogram alatt csináltunk: este is és délelőtt is, lesétáltunk a tengerpartra. Nem az a fürdőzős, nagy homokos part volt, de eszméletlen hangulata volt. Csak a végtelen, kristálytiszta ég, és a még kékebb tenger. És vasárnap sütött a nap, felmelegítette a betont, így sorban ráültünk, mint a fecskék a telefonpóznán. 
Este látni lehetett volna a csillagokat, ha nem lettek volna a felhők. Azért a szabadság érzete így is nagy volt, hogy nem a szmog, hanem csak a felhők akadályozzák meg; és egy pár pislákoló csillagot azért lehetett látni. A puszani fényszennyezett ég csak egy apró folt volt a hegyek mögött a láthatáron. 
Vasárnap hazafele menet még elugrottunk a világ egyik csodájához: a Haedong Yonggungsa (Hedong Jonggungsza) névre hallgató buddhista kolostorhoz, ami konkrétan a hullámokverte sziklákra épült, és naphosszat tépi a szél. Talán ettől olyan egyedi, hogy nem az erdőben van elrejtve a meghitt és csendes hegyoldalon, hanem ki van téve a szélnek, viharnak, hullámoknak, a természet és Buddha mérik össze erejüket nap mint nap.
Bakancslistás pont volt ez is. Őszintén szólva, egy nagyon kicsit sajnáltam, hogy visszajövünk Puszanba, mert olyan nyugodt és egyszerű volt ott minden, hogy elbírtam még volna. Még talán a "rizset reggelire" dolgot is meg tudtam volna szokni, feltéve, ha adnak mellé mondjuk zöld teát. 
A "kollégium" épület






Gajagüm <3

Osztálykép. (Amúgy kb. duplaennyien doboltunk-csörögtünk az órán, csak hogy a hangerővel tisztában legyen mindenki.)

no comment...

És az este fénypontja, mikor kiderült, hogy a Tanárnőnk nem viccelt egész héten, és tényleg megíratta  az elmaradt szódolgozatot szombat este kilenckor, a hálóban. Ezt is hozzácsaptam a "first time in my life" dolgokhoz. 



(Ez élőben sokkal, de sokkal szebb volt!)












2016. október 16., vasárnap

Szöul, szavazás, szórakozás, Szongjunkvan, szatöbbi...


A múlt hétvégén (azaz október első hétvégéje) Szöulba ruccantam fel. A "ruccanás" oda is vissza is 5 óra buszozást jelentett, úgyhogy azért kicsit bele lehetett fáradni. Több oka is volt, hogy ebbe az irányba sodródtam: az első és hivatalos ok, hogy okt. 2-án volt a népszavazás, és mély elhatározással nem akartam kihagyni. A másik, hogy Koreában az okt. 3. hétfő ünnepnap, ezért hosszúhétvége, és megéri elutazni. Ez a kettő pedig elég ürügy volt, hogy valóra váltsam az egyik bakancslistás álmomat, Szöult. A harmadik indok persze, hogy találkozzam azokkal az ismerőseimmel, barátaimmal, akik ott laknak, mert már nagyon szerettem volna látni őket.
   Rögtön pénteken tanítás után buszra pattantam. Távolsági buszra, de odahaza ezt alighanem luxusbusznak neveznénk, ugyanis hatalmas kényelmes ülések, és nagy lábterek voltak az ülések között, tehát nagyon kényelmes volt. Azért kicsit izgultam, hogy minden flottul menjen... sok barátommal akartam találkozni, sok mindent akartam megnézni, és életemben először kellett egyedül utaznom valahova Koreában... és nem akárhova, hanem a tízmilliós fővárosba... szóval nem voltam halál nyugodt, rengeteget szerveztem. De végül is egészen flottul mentek a dolgok, azt hiszem! :D 
   Mire felértem már este kilenc volt, és Judittal kellett találkoznom a pályaudvar előtt. Igen ám, de rögtön ahogy kiléptem az utcára, elkapott valami hihetetlen lelkes fiatal csaj aki nyilván vmi hittérítő volt, mert kérdezgetett és lökte a szövegét és nem akarta abbahagyni..... (Koreában kicsit intenzívebben nyomatják a hittérítést; akit elkapnak így valahol, nehezebb szabadulni tőlük, mint otthon, szóval vigyázat! Azért persze nem lehetetlen, ott kell hagyni őket.). Szerencsére hamar megjött Judit, és gyorsan leléptünk valami busszal. Célba vettük a Csongjecsont, (angol átírás: Cheongyecheon) csak egy kis baki volt: nem arra a részre jutottunk, ahova akartunk, hanem egy elnéptelenedett, kietlen városrészbe, ahol nem a lampionokkal feldíszített, emberekkel teli patakpartot nézhettük, hanem a kihalt várost. Így egy hosszú, céltalan séta után visszamentünk a metróba, és a neten kerestünk szállást magunknak éjszakára . Azazhogy egy szanuát, mivel ez a legegyszerűbb, olcsó, és kulturális értéke is van. A kulturális élmények itt kezdődtek. Van egy olyan koreai közös szauna, hogy dzsimcsilbang (jjimjilbang) ami nem csak fürdő meg szauna, de aludni is lehet. Sok fiatal, ha kinn maradnak éjszakára és nem tudnak már visszamenni a koliba, pl. itt töltik az éjszakát. Amúgy meg elég sokan voltak itt az idősebb és középkorú korosztályból. Tehát mi a hontalan fiatalok életét élve befizettük magunkat. Kaptunk óriási méretű pizsamákat meg kis törölközőket, gyorsan felmértük a terepet, megállapítottuk, hogy jó, és sok hely van; félhomály van és kellemes meleg, szóval jól lehet majd aludni, aztán elmentünk kajálni úgy éjfél táján (merthogy 24/24h kajálda részleg is volt persze!) mert már farkaséhesek voltunk. 
Voilá, a földön ülős, hagyományos kajálda. :)

A hatalmas közös helyiségekben a földön vékony matracokon durmoltak már jópáran, de volt aki a 40 fokos szaunaszobában aludt. Persze volt rengeteg különböző hőfokú szoba, meg a nemek szerint elválasztott közös fürdő hatalmas medencékkel, de végül egyikbe se mentünk be, mert túlzottan is jóllakottak és fáradtak voltunk... és hát aludni akartunk, mert másnap nyakunkba vettük a várost. 
   Nos, hát kemény padlón koreaiakkal aludni azért nem egy leányálom, de kibírható volt. :P Másnap reggel véglis a Csongjecsonnál való fotózkodással kezdtük. Ugyanis csak sikerült találnunk egy olyan részt, ami már sokkal hangulatosabb... és pont a szauna közelében volt!


Búcsút intettünk a Cheongyecheonnak, és metróztunk egyet, hogy találkozzunk Lucával, aki már ismeretesebb Szöulban, és elkalauzolt minket a Bukcson hagyományos falu kis utcáin. A hagyományos falu nem egyezik meg az óváros fogalmával, ugyanis ez a hagyományos koreai építészeti stílust jelenti, sok ház újabb építésű, és családok laknak benne. Gyönyörű és hangulatos, egy kicsit olyan, mintha egy másik világba csöppentünk volna. 



Majd kicsit tovább sétáltunk, és felfedeztük a két legnagyobb történelmi személy emlékművét, vagyis Szedzsong királyét és Li Szunsin admirálisét, majd Szöul leghíresebb királyi palotáját, a Kjongbokkungot. (Gyeongbokgung ) A hangulatot az adta meg igazán, hogy rengeteg turista hanbokba öltözve jött, ugyanis akkor kedvezményesen/ingyen(?) be lehetett menni. (A hanbokot pedig bérelni lehet, sok helyen) Az időnk gyönyörű volt, úgyhogy beszéljenek a fotók helyettem: 
Szedzsong király

és Li Szun Sin admirális

Kjongbokkung palota











A következő állomás egy kajálda volt, mivel farkasáhesek voltunk már.... és hát azt hiszem megtaláltam a kedvenc csirkés éttermemet. Valami szójaszószos, fűszeres szószban sült csirke volt, olvadt sajttal a tetején, és persze volt benne még hagyma, répa, rizstészta, kukorica, ilyesmik.  A hely neve Dzsimdak (찜닭 avagy jjimdak), és "veszélyes" helyen van, mert a jövőbeli egyetemem közvetlen közelében...  A lányokkal hatalmas adagot pakoltunk be, hogy alig tudtunk mozdulni, de isteni volt. Mindez az ún. Egyetem utcában volt, ami a fiatalok egyik legjobb környéke Szöulban, úgy 10-15 percre a Szongjunkvan (Sungkyunkwan) )egyetemi kampusztól. 
Így a következő állomás az egyetemi terepszemle volt. És csapongó lelkiismeretem megnyugodott, hogy jól választottam egyetemet. Legyen akármilyen nehéz, kemény, hajtós, legalább a helyszín, a környék és a kampusz szép. :) Ez Korea legrégebbi egyeteme 1392-es alapítással, így egy gyönyörű régi kampusszal büszkélkedhet. 
ismerkedés a kollégiumi körülményekkel  :P 





sulibusz :)


Könyvtárépület ^^ Sok időmet fogom itt tölteni a jövő ősztől számított 2 évben... valószínűleg több, mint a fél életemet...

Eztán sajnos elbúcsúztunk Judittól, mert mennie kellett vissza, de Lucával még tovább húztuk az igát, azazhogy beültünk egy kávézóba :P És megvártuk, hogy megkezdődjön a Sungkyungkwan tőszomszédságában található Csangkjongkung (Changyeongkung) palota esti nyitvatartása. Ez jóval kisebb, viszont hatalmas a kertje, nagy tavakkal, hangulatos utakkal, lampionokkal megvilágítva... más volt, mint a Gyeonbokgung, mert sokkal szabadabb az egész, nincsen minden bekerítve a szigorú kőfalakkal. Mind a kettő palota nagyon tetszett, mindkettő más miatt. Talán majd ha egyszer nappal is eljövök ide, jobban el tudom dönteni, melyik a jobb. 



És ha már a kulturálódás volt a cél, akkor még jobban ráhangolódhattunk a helyre, ugyanis koncert is volt... hagyományos hangszerekkel, koreai illetve könnyű zenei feldolgozásokkal. Valamint egy cselló-gitár duó nyitotta az egészet, az a szám volt az egyik legjobb szerintem. :)
Sajnos vége lett a napnak, és őszintén szólva ki is voltunk purcanva, így én mentem a szállásomra, Luca pedig a kolijába. Egy guesthouse-ban aludtam, ilyet se csináltam még azelőtt, szóval egy újabb first time in my life dolog. Nem volt rossz, a szállás minősége nem volt olyan nagy szám, de a hangulata tetszett, nem volt túlzsúfolt emberekkel. Este egy koreai nővel kezdtem el beszélgetni, azazhogy mondtam két mondatot majd ő szövegelt egy órán keresztül, nekem alig kellett közbe szólnom, csak figyelnem... tanult és világjáró ember volt, csak már a fene emlékszik, miket mondott.... miközben hallgattam, örültem a fejemnek, hogy jé, ezt a szót értem, pont most tanultuk, nahát!!

   Másnap várt rám a haza és a kötelesség. Újból Lucával vágtunk neki a városnak, ez alkalommal a Magyar Nagykövetség felkutatásának. És jobb is volt, hogy ketten tettük, mert egyáltalán nem volt egyszerű... akarom mondani, kis híján lehetetlenség volt megtalálni... itt teljesen máshogy vannak az utcák, mint otthon: nem neveket adnak, hanem számozzák őket, de hiába számozzák, logika nincs benne. Kitáblázva pedig sehova se volt, hogy erre van a hon, erre kell menni. Kavarogtunk egy ideig az esőben, hegynek fel-le, aztán csak meglett a tisztességes magyar terület. Megtettük amit megkövetelt a haza, aztán én rohantam is tovább.... Lucával elváltak az útjaink, én pedig átmetróztam az Ihva (Ehwa) egyetemhez és találkoztam kedves koreai barátnőimmel, akiket tavaly Strasbourgban ismertem meg. Folytatódott a kulturálódás, most már ezerszázalékos koreai életérzéssel. Az eső viszont szakadatlanul esett, sőt egyre rosszabb volt (haha, megint csak egy tájfun miatt, ami valahol Kínában tombolt éppen, de Szöulnak kijutott az esőből rendesen). Ebédeltünk egy nagyot, egy ilyen asztali főzős helyen, Sincsonban. Eredetileg japán étel állítólag, de koreaiasították, és meg kell mondanom, nagyon finom volt. Kihozták az alaplevet meg a hozzávalókat, begyújtottuk a tüzet, aztán beledobáltuk a hozzávalókat, megfőztük. A végén a maradék levet pedig rizzsel kevertük össze. Ezzel a módszerrel tényleg mindent el lehet tüntetni, az utolsó csepp levesig. 


Igazából már tele voltunk, de esett az eső, és mi mást tehettünk volna, mint egy cukrászdába beülni? 
Így végre kipróbálhattam az egyik nagy koreai ászt, a bingszut, ami egy ilyen fagyis, jeges, gyümölcsös desszert. Akkora egy adag, hogy általában ketten-hárman esznek egyet. 
Ez itt éppen egy áfonyás sajttortás változat. 

A délutánt valahogy átvészeltük, szó szerint, mászkáltunk az Ehwa egyetem épületében (mivel a lányok oda járnak, és megkértem, mutassák meg), aztán átmentünk Hongdébe (Hongdae). Találgattuk, mit lenne jó csinálni ilyen időben, végül elmentünk egy ilyen multiplus nevezetű helyre, ami tulajdonképpen a karaoke bárokhoz hasonló, csak itt a karaoke-n kívül mindenféle PC meg xbox meg akármilyen játékokkal lehet játszani. Sokszor csak párok jönnek ide, de vannak nagyobb társaságoknak is szobák, szóval mi öten egy ilyenben voltunk. 
Utána még lófráltunk Hongdae-ban, vásárolgattunk, és közben beesteledett, szépen elállt az eső is. És mivel vacsoraidő volt, beültünk kajálni megint csak, habár nem is voltunk éhesek... de a koreaiaknak szokásos a lehetetlenségig telezabálni magukat, ha egy-egy összejövetel van, közös kajálás, fulladásig... egy este akár 3 éttermet is meglátogatnak, mindenhol esznek meg isznak valamit. No estére szamkjobszalozni (samkyeobsal) ültünk be és szomeket (somaek) ittunk hozzá, azaz szodzsuval megbódított sört. Azt hiszem kellett is valami szesz a szalonnás sonka mellé, mert önmagában, ill. salátával azért elég nehéz étel. 
Vacsora után még persze mentünk még tovább, egy kocsmába, és folytatódott a kulturálódás :P :P Nagyon hangulatos volt a hely, semmi piaszag, nem volt tömeg, és szerencsére többnyire csak beszélgetős társaságok voltak. Leöblítettük a vacsorát pár üveg grapefruit ízű szodzsuval, közben ivászattal kapcsolatos kulturális tapasztalatokat osztottunk meg, rengeteget nevettünk meg hülyéskedtünk. Ja és persze rágcsálni valót is rendeltek még a lányok, mert miért is ne... elvégre sosem lehet eleget enni, nem de? Úgyhogy jött még egy tál rágcsa, meg egy polpo nevezetű étel, ami tulajdonképpen csak apró karikákra vágott, fűszerezett sült (????) polip volt. Hahah, Melinda normál esetben nem szeretett volna polipot enni, de fogjuk arra, hogy az alkohol oldja a gátlásokat, na meg  a lányok rendeltek, kérdezték ettem-e már ilyet, mondtam nem, ők mondták hogy finom, ennyi volt, megjött a polip. Az volt a szerencse, hogy nem láttam a tapadókorongjait, mert vékony karikák ra volt szeletelve, amik a karjaiból készültek. Úgyhogy Melinda megette a polipot. És még ízlett is neki. 

Az este végül csak véget ért, mikor elfogyott a polip, meg az inni, és a harmadik éjszakán egy harmadik szálláson aludtam, az egyik lánynak  a bérelt szobájában, az Ehwa egyetem mellett.
Másnap már csak egy délelőttöm maradt, mert a buszom 13:40-kor indult . Sétáltunk egyet az egyetem környékén, ezúttal ragyogó napsütésben. Úgy látszik, Koreában a tomboló tájfunokat és huzamos esőzéseket mindig a színtiszta idő követi. Így végre sikerült szép fotót készíteni az egyetemről is (mivel a kampusza gyönyörűséges...). 




Még egy korai ebéd is belefért, egy kis szendvicsezőben, amit csak az Ehwa-diákok ismernek. Egy kedves néni üzemelteti. Itt ittam életem legfinomabb csokis oreokekszes shake-jét, és tonhalas szendvicsét (persze csak a zenetáboros tonhalkrém utáni legfinomabb...) Majd, miután a nénikének elmondtam, hogy megyek vissza Puszanba, és majd csak jövőre költözök fel Szöulba, megkérdezte, szeretném-e megkóstolni a ddokbokkiját, így aztán megvendégelt minket egy sajtos ddokbokkira, és úúúristen! Én eddig is szerettem a ddokbokkit de ez ténnnyleg isteni volt!
Az ilyen élményekért tényleg megéri létezni...
Próbáltam nem arra gondolni, mennyi házi van hétfőre, és mennyire kevés időm van megírni. Felpattantam a buszra, és valahogy már nem éreztem magamat olyan kívülállónak egyedüli külföldiként a buszon, mint mikor odafele mentem... pár nap alatt, főleg a koreai lányoknak köszönhetően ha külsőleg nem is, de belsőleg egészen átéreztem a koreaiságot, a koreai életérzést... a jjimjilbangtól kezdve a szomeken keresztül az aprócska stúdiólakásig minden olyan nagyon koreai volt, hogy azt hiszem nem is lehetett volna másképp. 

---------------------------------
És további képek Szöulról a galériában!

A következő rész tartalmából pedig... egy hagyományos iskola a világ végén... szél és hullámok... 24 óra rizsen élés... megint csak földön alvás... összekovácsolódás... szombat esti dolgozat... papír, olló, ragasztó... és még egy kis rizs.