A semmi közepén a tengerparton, a hanok házakban

Azért van egy kis írói túlzás... mert csak egy bizonyos értelemben voltunk a semmi közepén, a hanok stílusú házakban. 

Kicsit el vagyok maradva ezzel a bejegyzéssel is, de egyszerűen vagy energiám, vagy időm nem volt  nekiülni és megírni. Múlt múlt hétvégén az összes KGSP ösztöndíjast bepakolták egy buszba, és egy kétnapos kulturális "osztálykirándulásra" vittek a közelbe, Kindzsang nevezetű helyiségbe. A helymegnevezés azért kicsit megtévesztő, ugyanis nekem a mai napig fogalmam sincs, mekkora település az a Kindzsang, és hol van pontosan, hogy néz ki, mert mi falun kívül vidéken, a tengertől épp egy köpésnyire voltunk a hagyományos stílusú 기장문화예절학교 -ban, tülörfordításban a Kidzsang kulturális etikett iskolában. :D Lehet nevetni, rémisztő dolgokra gondolni, de annyira nem volt vészes. Nem szigorú konfucianista tanokat kellett magolnunk, és nem voltunk reggel hattól éjfélig sem beosztva, sőt kimondottan sok szabadidőnk volt. Ugyan este 11-re mindenkinek vissza kellett érnie a szállásra, de hát nem volt hova elmenni, úgyhogy ezzel se volt nagy probléma.

Sokan vegyes lelkesedéssel indultak el, én vártam az egészet, csak eléggé meg is fáztam, így a szokásos pörgést takarékra vettem és túlnyomórészt pihentem amikor csak tudtam. 

A hely gyönyörű volt, egy egész külön kis világot adtak a hanok házak (azaz hagyományos koreai stílusú épületek) , autentikus környezet, távol a városoktól, a civilizációtól, csak pár telek volt a környéken, meg egy domboldalon egy-két kisebb villa, de amúgy tényleg visszafogott és puritán volt minden. A szállás nem nagy eresztés, de én nagyjából azt kaptam amire vártam. :P Ha már kulturális kirándulás, akkor legyen olyannyira koreai amennyire csak lehet: egy közös nagy épületben padlófűtéses szobák, padlón alvás, minimalista berendezés (értsd: szekrények amikben voltak ágyneműk és pont) közös zuhanyzás (külön lányok külön fiúk :)) napi háromszori rizs alapú meleg étkezés és no wifi, no internetkapcsolat, no kávé vagy tea... Valamint, a legközelebbi bolt állítólag három kilométerre volt, ezt az egyik lány mondta aki elsétált a tengerparton odáig. Azért villany ,meleg víz meg infrastruktúra volt, nem kell itt mindjárt építőtábori körülményekre gondolni. Sőt a vonat is ott ment el a tengerpartnál, szóval valahol vasútállomásnak is lennie kellett. Meg egy kemping is volt közvetlen a tengerparton, a sziklák mellett, nagyon hangulatos volt, azt beszéltük majd nyáron visszatérünk ide... Kicsit balatoni (pontosabban Pálköve!!) hangulattal küzdöttem, ugyanis ott voltam egyszer egy fantasztikus énekkari táborban, ahol egészen hasonlóan helyezkedett el a szállás, a vonat, és a Balaton. 

De persze ez egészen más volt. 

És leszámítva, hogy voltak negatívumok, és hogy szombaton végig esett az eső, a közösségi szellemet megfelelően formálta tovább ez a két nap. Osztályok szerint, lányok-fiúkra osztva voltunk egy-egy szobában, így mi heten voltunk, kényelmesen elfértünk. Engem mondjuk egyáltalán nem zavart hogy nem volt wifi, nem is volt kedvem az interneten lógni, egyedül a kávé vagy a tea hiányzott  reggel és ebéd után. És ezzel még sokan voltunk így. 

Három foglalkozás volt a két nap alatt, egy dobolós, egy hanbok ruhapróbálós és illemtanos (!!) és egy kreatív foglalkozás. A dobos egész jó volt, leszámítva, hogy a dobhártyám úgy kikészült, hogy utána egész délután fájt még a fejem. Elvégre nem ahhoz van szokva, hogy egy kicsi, zárt térben nagyjából harmincan egyszerre csörömpöljenek különféle ütős hangszerekkel - koreai ütővel, ami egészen más - két órán keresztül. De azért szórakoztató volt. A második a ruhapróba volt, ami véleményem szerint nem volt túl nagy cucc, csak mindenki felvett egy ruhát, aztán fotózkodtunk egy csomót. Illemtan néven pedig meghajolni tanultunk meg, az mondjuk hasznos volt.  A harmadik foglalkozásért lelkesedtem a legkevésbé (főleg azért, mert eredetileg teaszertartás volt beígérve és végül "origamizás" lett helyette) de végül valahogy azt élveztem a legjobban. Talán azért is, mert addigra már kezdtem túl lenni a nátha legrosszabb részén. Handzsival, vagyis hagyományos papírral dolgoztunk és nem is hajtogatnunk kellett szerencsére, hanem egy dekorációs nyitott tetejű doboz-félét csináltunk, amit kb. csak ragasztani kellett. 

A kirándulás legjobb része mégis csak az volt, amit a szabadprogram alatt csináltunk: este is és délelőtt is, lesétáltunk a tengerpartra. Nem az a fürdőzős, nagy homokos part volt, de eszméletlen hangulata volt. Csak a végtelen, kristálytiszta ég, és a még kékebb tenger. És vasárnap sütött a nap, felmelegítette a betont, így sorban ráültünk, mint a fecskék a telefonpóznán. 

Este látni lehetett volna a csillagokat, ha nem lettek volna a felhők. Azért a szabadság érzete így is nagy volt, hogy nem a szmog, hanem csak a felhők akadályozzák meg; és egy pár pislákoló csillagot azért lehetett látni. A puszani fényszennyezett ég csak egy apró folt volt a hegyek mögött a láthatáron. 

Vasárnap hazafele menet még elugrottunk a világ egyik csodájához: a Haedong Yonggungsa (Hedong Jonggungsza) névre hallgató buddhista kolostorhoz, ami konkrétan a hullámokverte sziklákra épült, és naphosszat tépi a szél. Talán ettől olyan egyedi, hogy nem az erdőben van elrejtve a meghitt és csendes hegyoldalon, hanem ki van téve a szélnek, viharnak, hullámoknak, a természet és Buddha mérik össze erejüket nap mint nap.

Bakancslistás pont volt ez is. Őszintén szólva, egy nagyon kicsit sajnáltam, hogy visszajövünk Puszanba, mert olyan nyugodt és egyszerű volt ott minden, hogy elbírtam még volna. Még talán a "rizset reggelire" dolgot is meg tudtam volna szokni, feltéve, ha adnak mellé mondjuk zöld teát. 

A "kollégium" épület

Gajagüm <3

Osztálykép. (Amúgy kb. duplaennyien doboltunk-csörögtünk az órán, csak hogy a hangerővel tisztában legyen mindenki.)

no comment...

És az este fénypontja, mikor kiderült, hogy a Tanárnőnk nem viccelt egész héten, és tényleg megíratta  az elmaradt szódolgozatot szombat este kilenckor, a hálóban. Ezt is hozzácsaptam a "first time in my life" dolgokhoz. 

(Ez élőben sokkal, de sokkal szebb volt!)

Szöul, szavazás, szórakozás, Szongjunkvan, szatöbbi...

A múlt hétvégén (azaz október első hétvégéje) Szöulba ruccantam fel. A "ruccanás" oda is vissza is 5 óra buszozást jelentett, úgyhogy azért kicsit bele lehetett fáradni. Több oka is volt, hogy ebbe az irányba sodródtam: az első és hivatalos ok, hogy okt. 2-án volt a népszavazás, és mély elhatározással nem akartam kihagyni. A másik, hogy Koreában az okt. 3. hétfő ünnepnap, ezért hosszúhétvége, és megéri elutazni. Ez a kettő pedig elég ürügy volt, hogy valóra váltsam az egyik bakancslistás álmomat, Szöult. A harmadik indok persze, hogy találkozzam azokkal az ismerőseimmel, barátaimmal, akik ott laknak, mert már nagyon szerettem volna látni őket.

   Rögtön pénteken tanítás után buszra pattantam. Távolsági buszra, de odahaza ezt alighanem luxusbusznak neveznénk, ugyanis hatalmas kényelmes ülések, és nagy lábterek voltak az ülések között, tehát nagyon kényelmes volt. Azért kicsit izgultam, hogy minden flottul menjen... sok barátommal akartam találkozni, sok mindent akartam megnézni, és életemben először kellett egyedül utaznom valahova Koreában... és nem akárhova, hanem a tízmilliós fővárosba... szóval nem voltam halál nyugodt, rengeteget szerveztem. De végül is egészen flottul mentek a dolgok, azt hiszem! :D 

   Mire felértem már este kilenc volt, és Judittal kellett találkoznom a pályaudvar előtt. Igen ám, de rögtön ahogy kiléptem az utcára, elkapott valami hihetetlen lelkes fiatal csaj aki nyilván vmi hittérítő volt, mert kérdezgetett és lökte a szövegét és nem akarta abbahagyni..... (Koreában kicsit intenzívebben nyomatják a hittérítést; akit elkapnak így valahol, nehezebb szabadulni tőlük, mint otthon, szóval vigyázat! Azért persze nem lehetetlen, ott kell hagyni őket.). Szerencsére hamar megjött Judit, és gyorsan leléptünk valami busszal. Célba vettük a Csongjecsont, (angol átírás: Cheongyecheon) csak egy kis baki volt: nem arra a részre jutottunk, ahova akartunk, hanem egy elnéptelenedett, kietlen városrészbe, ahol nem a lampionokkal feldíszített, emberekkel teli patakpartot nézhettük, hanem a kihalt várost. Így egy hosszú, céltalan séta után visszamentünk a metróba, és a neten kerestünk szállást magunknak éjszakára . Azazhogy egy szanuát, mivel ez a legegyszerűbb, olcsó, és kulturális értéke is van. A kulturális élmények itt kezdődtek. Van egy olyan koreai közös szauna, hogy dzsimcsilbang (jjimjilbang) ami nem csak fürdő meg szauna, de aludni is lehet. Sok fiatal, ha kinn maradnak éjszakára és nem tudnak már visszamenni a koliba, pl. itt töltik az éjszakát. Amúgy meg elég sokan voltak itt az idősebb és középkorú korosztályból. Tehát mi a hontalan fiatalok életét élve befizettük magunkat. Kaptunk óriási méretű pizsamákat meg kis törölközőket, gyorsan felmértük a terepet, megállapítottuk, hogy jó, és sok hely van; félhomály van és kellemes meleg, szóval jól lehet majd aludni, aztán elmentünk kajálni úgy éjfél táján (merthogy 24/24h kajálda részleg is volt persze!) mert már farkaséhesek voltunk. 

Voilá, a földön ülős, hagyományos kajálda. :)

A hatalmas közös helyiségekben a földön vékony matracokon durmoltak már jópáran, de volt aki a 40 fokos szaunaszobában aludt. Persze volt rengeteg különböző hőfokú szoba, meg a nemek szerint elválasztott közös fürdő hatalmas medencékkel, de végül egyikbe se mentünk be, mert túlzottan is jóllakottak és fáradtak voltunk... és hát aludni akartunk, mert másnap nyakunkba vettük a várost. 

   Nos, hát kemény padlón koreaiakkal aludni azért nem egy leányálom, de kibírható volt. :P Másnap reggel véglis a Csongjecsonnál való fotózkodással kezdtük. Ugyanis csak sikerült találnunk egy olyan részt, ami már sokkal hangulatosabb... és pont a szauna közelében volt!

Búcsút intettünk a Cheongyecheonnak, és metróztunk egyet, hogy találkozzunk Lucával, aki már ismeretesebb Szöulban, és elkalauzolt minket a Bukcson hagyományos falu kis utcáin. A hagyományos falu nem egyezik meg az óváros fogalmával, ugyanis ez a hagyományos koreai építészeti stílust jelenti, sok ház újabb építésű, és családok laknak benne. Gyönyörű és hangulatos, egy kicsit olyan, mintha egy másik világba csöppentünk volna. 

Majd kicsit tovább sétáltunk, és felfedeztük a két legnagyobb történelmi személy emlékművét, vagyis Szedzsong királyét és Li Szunsin admirálisét, majd Szöul leghíresebb királyi palotáját, a Kjongbokkungot. (Gyeongbokgung ) A hangulatot az adta meg igazán, hogy rengeteg turista hanbokba öltözve jött, ugyanis akkor kedvezményesen/ingyen(?) be lehetett menni. (A hanbokot pedig bérelni lehet, sok helyen) Az időnk gyönyörű volt, úgyhogy beszéljenek a fotók helyettem: 

Szedzsong király

és Li Szun Sin admirális

Kjongbokkung palota

A következő állomás egy kajálda volt, mivel farkasáhesek voltunk már.... és hát azt hiszem megtaláltam a kedvenc csirkés éttermemet. Valami szójaszószos, fűszeres szószban sült csirke volt, olvadt sajttal a tetején, és persze volt benne még hagyma, répa, rizstészta, kukorica, ilyesmik.  A hely neve Dzsimdak (찜닭 avagy jjimdak), és "veszélyes" helyen van, mert a jövőbeli egyetemem közvetlen közelében...  A lányokkal hatalmas adagot pakoltunk be, hogy alig tudtunk mozdulni, de isteni volt. Mindez az ún. Egyetem utcában volt, ami a fiatalok egyik legjobb környéke Szöulban, úgy 10-15 percre a Szongjunkvan (Sungkyunkwan) )egyetemi kampusztól. 

Így a következő állomás az egyetemi terepszemle volt. És csapongó lelkiismeretem megnyugodott, hogy jól választottam egyetemet. Legyen akármilyen nehéz, kemény, hajtós, legalább a helyszín, a környék és a kampusz szép. :) Ez Korea legrégebbi egyeteme 1392-es alapítással, így egy gyönyörű régi kampusszal büszkélkedhet. 

ismerkedés a kollégiumi körülményekkel  :P 

sulibusz :)

Könyvtárépület ^^ Sok időmet fogom itt tölteni a jövő ősztől számított 2 évben... valószínűleg több, mint a fél életemet...

Eztán sajnos elbúcsúztunk Judittól, mert mennie kellett vissza, de Lucával még tovább húztuk az igát, azazhogy beültünk egy kávézóba :P És megvártuk, hogy megkezdődjön a Sungkyungkwan tőszomszédságában található Csangkjongkung (Changyeongkung) palota esti nyitvatartása. Ez jóval kisebb, viszont hatalmas a kertje, nagy tavakkal, hangulatos utakkal, lampionokkal megvilágítva... más volt, mint a Gyeonbokgung, mert sokkal szabadabb az egész, nincsen minden bekerítve a szigorú kőfalakkal. Mind a kettő palota nagyon tetszett, mindkettő más miatt. Talán majd ha egyszer nappal is eljövök ide, jobban el tudom dönteni, melyik a jobb. 

És ha már a kulturálódás volt a cél, akkor még jobban ráhangolódhattunk a helyre, ugyanis koncert is volt... hagyományos hangszerekkel, koreai illetve könnyű zenei feldolgozásokkal. Valamint egy cselló-gitár duó nyitotta az egészet, az a szám volt az egyik legjobb szerintem. :)

Sajnos vége lett a napnak, és őszintén szólva ki is voltunk purcanva, így én mentem a szállásomra, Luca pedig a kolijába. Egy guesthouse-ban aludtam, ilyet se csináltam még azelőtt, szóval egy újabb first time in my life dolog. Nem volt rossz, a szállás minősége nem volt olyan nagy szám, de a hangulata tetszett, nem volt túlzsúfolt emberekkel. Este egy koreai nővel kezdtem el beszélgetni, azazhogy mondtam két mondatot majd ő szövegelt egy órán keresztül, nekem alig kellett közbe szólnom, csak figyelnem... tanult és világjáró ember volt, csak már a fene emlékszik, miket mondott.... miközben hallgattam, örültem a fejemnek, hogy jé, ezt a szót értem, pont most tanultuk, nahát!!

   Másnap várt rám a haza és a kötelesség. Újból Lucával vágtunk neki a városnak, ez alkalommal a Magyar Nagykövetség felkutatásának. És jobb is volt, hogy ketten tettük, mert egyáltalán nem volt egyszerű... akarom mondani, kis híján lehetetlenség volt megtalálni... itt teljesen máshogy vannak az utcák, mint otthon: nem neveket adnak, hanem számozzák őket, de hiába számozzák, logika nincs benne. Kitáblázva pedig sehova se volt, hogy erre van a hon, erre kell menni. Kavarogtunk egy ideig az esőben, hegynek fel-le, aztán csak meglett a tisztességes magyar terület. Megtettük amit megkövetelt a haza, aztán én rohantam is tovább.... Lucával elváltak az útjaink, én pedig átmetróztam az Ihva (Ehwa) egyetemhez és találkoztam kedves koreai barátnőimmel, akiket tavaly Strasbourgban ismertem meg. Folytatódott a kulturálódás, most már ezerszázalékos koreai életérzéssel. Az eső viszont szakadatlanul esett, sőt egyre rosszabb volt (haha, megint csak egy tájfun miatt, ami valahol Kínában tombolt éppen, de Szöulnak kijutott az esőből rendesen). Ebédeltünk egy nagyot, egy ilyen asztali főzős helyen, Sincsonban. Eredetileg japán étel állítólag, de koreaiasították, és meg kell mondanom, nagyon finom volt. Kihozták az alaplevet meg a hozzávalókat, begyújtottuk a tüzet, aztán beledobáltuk a hozzávalókat, megfőztük. A végén a maradék levet pedig rizzsel kevertük össze. Ezzel a módszerrel tényleg mindent el lehet tüntetni, az utolsó csepp levesig. 

Igazából már tele voltunk, de esett az eső, és mi mást tehettünk volna, mint egy cukrászdába beülni? 

Így végre kipróbálhattam az egyik nagy koreai ászt, a bingszut, ami egy ilyen fagyis, jeges, gyümölcsös desszert. Akkora egy adag, hogy általában ketten-hárman esznek egyet. 

Ez itt éppen egy áfonyás sajttortás változat. 

A délutánt valahogy átvészeltük, szó szerint, mászkáltunk az Ehwa egyetem épületében (mivel a lányok oda járnak, és megkértem, mutassák meg), aztán átmentünk Hongdébe (Hongdae). Találgattuk, mit lenne jó csinálni ilyen időben, végül elmentünk egy ilyen multiplus nevezetű helyre, ami tulajdonképpen a karaoke bárokhoz hasonló, csak itt a karaoke-n kívül mindenféle PC meg xbox meg akármilyen játékokkal lehet játszani. Sokszor csak párok jönnek ide, de vannak nagyobb társaságoknak is szobák, szóval mi öten egy ilyenben voltunk. 

Utána még lófráltunk Hongdae-ban, vásárolgattunk, és közben beesteledett, szépen elállt az eső is. És mivel vacsoraidő volt, beültünk kajálni megint csak, habár nem is voltunk éhesek... de a koreaiaknak szokásos a lehetetlenségig telezabálni magukat, ha egy-egy összejövetel van, közös kajálás, fulladásig... egy este akár 3 éttermet is meglátogatnak, mindenhol esznek meg isznak valamit. No estére szamkjobszalozni (samkyeobsal) ültünk be és szomeket (somaek) ittunk hozzá, azaz szodzsuval megbódított sört. Azt hiszem kellett is valami szesz a szalonnás sonka mellé, mert önmagában, ill. salátával azért elég nehéz étel. 

Vacsora után még persze mentünk még tovább, egy kocsmába, és folytatódott a kulturálódás :P :P Nagyon hangulatos volt a hely, semmi piaszag, nem volt tömeg, és szerencsére többnyire csak beszélgetős társaságok voltak. Leöblítettük a vacsorát pár üveg grapefruit ízű szodzsuval, közben ivászattal kapcsolatos kulturális tapasztalatokat osztottunk meg, rengeteget nevettünk meg hülyéskedtünk. Ja és persze rágcsálni valót is rendeltek még a lányok, mert miért is ne... elvégre sosem lehet eleget enni, nem de? Úgyhogy jött még egy tál rágcsa, meg egy polpo nevezetű étel, ami tulajdonképpen csak apró karikákra vágott, fűszerezett sült (????) polip volt. Hahah, Melinda normál esetben nem szeretett volna polipot enni, de fogjuk arra, hogy az alkohol oldja a gátlásokat, na meg  a lányok rendeltek, kérdezték ettem-e már ilyet, mondtam nem, ők mondták hogy finom, ennyi volt, megjött a polip. Az volt a szerencse, hogy nem láttam a tapadókorongjait, mert vékony karikák ra volt szeletelve, amik a karjaiból készültek. Úgyhogy Melinda megette a polipot. És még ízlett is neki. 

Az este végül csak véget ért, mikor elfogyott a polip, meg az inni, és a harmadik éjszakán egy harmadik szálláson aludtam, az egyik lánynak  a bérelt szobájában, az Ehwa egyetem mellett.

Másnap már csak egy délelőttöm maradt, mert a buszom 13:40-kor indult . Sétáltunk egyet az egyetem környékén, ezúttal ragyogó napsütésben. Úgy látszik, Koreában a tomboló tájfunokat és huzamos esőzéseket mindig a színtiszta idő követi. Így végre sikerült szép fotót készíteni az egyetemről is (mivel a kampusza gyönyörűséges...). 

Még egy korai ebéd is belefért, egy kis szendvicsezőben, amit csak az Ehwa-diákok ismernek. Egy kedves néni üzemelteti. Itt ittam életem legfinomabb csokis oreokekszes shake-jét, és tonhalas szendvicsét (persze csak a zenetáboros tonhalkrém utáni legfinomabb...) Majd, miután a nénikének elmondtam, hogy megyek vissza Puszanba, és majd csak jövőre költözök fel Szöulba, megkérdezte, szeretném-e megkóstolni a ddokbokkiját, így aztán megvendégelt minket egy sajtos ddokbokkira, és úúúristen! Én eddig is szerettem a ddokbokkit de ez ténnnyleg isteni volt!

Az ilyen élményekért tényleg megéri létezni...

Próbáltam nem arra gondolni, mennyi házi van hétfőre, és mennyire kevés időm van megírni. Felpattantam a buszra, és valahogy már nem éreztem magamat olyan kívülállónak egyedüli külföldiként a buszon, mint mikor odafele mentem... pár nap alatt, főleg a koreai lányoknak köszönhetően ha külsőleg nem is, de belsőleg egészen átéreztem a koreaiságot, a koreai életérzést... a jjimjilbangtól kezdve a szomeken keresztül az aprócska stúdiólakásig minden olyan nagyon koreai volt, hogy azt hiszem nem is lehetett volna másképp. 

---------------------------------

És további képek Szöulról a galériában!

A következő rész tartalmából pedig... egy hagyományos iskola a világ végén... szél és hullámok... 24 óra rizsen élés... megint csak földön alvás... összekovácsolódás... szombat esti dolgozat... papír, olló, ragasztó... és még egy kis rizs.