2018. augusztus 13., hétfő

Nyári kalandok (1. rész)


   Mintha alig pár hete lett volna, hogy barátnőmék és a húgom kitalálta, hogy Koreába jönnek anyáron. Aztán nem is érzékelve az idő múlását, a hosszúnak tűnő hónapok egyszer csak eltűntek, és én már ott álltam az incshoni reptér érkezési zónájában, várva, hogy az immigráción és egyéb ellenőrzéseken átvergődött, hosszú utazástól megfáradt barátaimat és húgomat üdvözöljem.
De az a két hét, ameddig itt voltak, még kétszer olyan gyorsan eltelt, s mire egyet pislogtam, már búcsút is intettem nekik... Viszont ebben a két hétben annyi minden történt, annyi helyen voltunk, hogy megszámolni is sok.



   A "magyar csapat" (az egyszerűség kedvéért így hívom őket, csapattagjai pedig Adél, Eszter, Dóri és Évi) még a június végi tájfun szelével érkezett, majd jött a fővárosi kánikula, s a vidéki monszunidő, tengerparti ködfelhőkkel. S programokat felsorolni is sok lenne, így hát csináltam egy válogatott képgalériát, ahova feltöltöttem mindent.

Pictures here -->
Galéria

   Valamikor dél után szállt le a gép szakadó esőben, 28 fokban. De hiába fáradtság, kialvatlanság, délután még sétálni és enni mentünk, mindenkinek feladtam az első leckét: evőpálckával enni. Ettől a ponttól kezdődtek a kultúrsokkok: minden nagyon ázsiai, rengeteg a bolt, az ember, a levesben több a tészta, mint a lé, és rajtunk kívül mindenki húzott szemű az utcán...
   Másnaptól bevetettük magunkat a kultúrába, nyakunkba vettük a palotákat. Kristálytiszta idő, de fullasztó meleg volt, úgyhogy a bérelt hanbok ruhák (a koreai hagyományos viselet) az első palota után vissza is kerültek a kölcsönzőbe. Nekem furcsa kettősség volt a sok látnivalót végignézni: egyszerre voltam turista és egy kicsit "helyi", a többieknek köszönhetően egyszerre láttam, amit egy turista lát aki nem beszéli a nyelvet, és egyszerre láttam a saját szemszögemből is. Egy kicsit reinkarnálódott a kultúra iránti rajongásom, ahogy a palotákban és múzeumokban sétáltam. A sok program mellett a koreai konyha különlegességeit is megkóstoltuk - a bibimbaptól kezdődően az extrémebb nyers halas és tintahalas szusiig tényleg mindent végigettünk. 
   A meleg, napos városi levegőből kiszabadulva Kjongdzsu felé vettük az irányt, ahol tíz fokkal hidegebb volt mint  a fővárosban, és szemerkélt az eső. Később még a szél is úgy felerősödött, hogy érezni lehetett a keleten tomobló tájfun erejét benne. S ez a változékony, felhős-napos és hűvösebb idő egész végig kitartott, amíg vidéken jártunk. Kjongdzsuban szerencsére azért sikerült végigjárni a legfontosabb helyeket, s az időnk kedvezett még a Puszan melletti Hedong Jonggungsza nevű tengerparti kolostornál is. Puszan városias hangulata után viszont továbbálltunk néhány egyszerű vidéki helyre: Csolla tartomány déli csücskébe, név szerint Joszu, Boszong és Szuncson nevű településekre. Sose jártam még Csollában, úgyhogy itt engem is ért kicsit a kultúrsokk: az emberek furcsábbak, egyszerűbbek, jobban megnéznek, mint bárhol máshol, és a közlekedés... a buszok nem járnak gyakran, olykor kivehetetlen, hogy melyik buszmegállóból indulnak, és a sofőrök nagyjából úgy vezetnek, mintha a Kóbor Grimbuszról lenne szó... és teljes magabiztossággal száguldoznak a hullámvölgyes országutakon. 
De a látnivalók kárpótoltak mindenért, még ha nem is volt mindig a legszebb időnk. Voltunk a félsziget leghíresebb és azt hiszem legnagyobb teaföldjén, és ettünk zöldteás fagyit is. Felbuszoztunk a hegyi erődfaluba, ahol egy vastag kőfallal körülvett faluban laknak az emberek régi parasztházakban, s az egész egy élő falumúzeumként működik. És elmentünk a hatalmas nádasba is, ahol a mocsári élővilágot csodáltuk, a sok rákkal és kétéltűvel. 
   Hatalmas különbségek vannak város és vidék között, és habár az első nap még hiányoltam a városi biztonságot, az utolsó napokban már a csollai vidéket is annyira megszoktam, hogy nem volt sok kedvem visszatérni, Főleg azért, mert a következő napon a csapat egy része hazatért. 
Volt viszont valami, amit mégis nagyon vártam: Adéllal Japánba utaztunk.



   Név szerint Oszakában és Kiotóban jártunk, a repülő Oszakába érkezett a Kanszai reptérre. Nekem személy szerint Kiotó régi vágyam volt, hiszen az 'Egy gésa emlékiratai' bűvkörébe kerülve felírtam a várost a bakancslistára. Sokáig nem gondoltam volna, hogy egyszer valaha el is jutok... de sikerült. 
Elsőre megállapítottam egy jó és egy kevésbé jó dolgot az országról: itt is baromi meleg van, de legalább nem annyira párás. A sok izgalom ellenére nagyon könnyen elközlekedtünk, pedig internetünk sem volt, csak a szálláshelyen és néhány étteremben... esetleg a metróállomásokon, ha sikerült rákapcsolódni. Rengeteg dolog volt, ami megtetszett: egyrészt Koreának a teljes ellentéte abból a szempontból, hogy sokkal csöndesebb, kevesebb ember (de kisebb a város), és nyugodtabb volt minden. Nyoma sem volt a koreai városi pezsgésnek. Koreában már a párszázezer fős városokban is megvannak a forgalmas, nyüzsgő, hangos utcák, hangos reklámok, kiáltozó emberek, stb... Kiotó utcáin viszont legfeljebb az emberek hangoskodtak egy-két szórakozónegyedben, de sehol máshol. Az egész város kicsit olyan elvarázsolt volt. Mintha beleléptem volna egy másik világba, egy rajzfilmbe, animébe. Tetszettek a szagok is... a régi, apró japán házak fából épültek, és egész utcákat elárasztott a bambusz, gyékény és talán cédrus vagy ciprusfa illata - ezt elneveztem "japán otthonszag"nak. Felszállltunk a buszra a hátsó ajtón, mert itt hátul kell felszállni; a buszsofőr jobboldalon ült (baloldali a közlekedés), vasutassapkát viselt, minden megállót bemondott személyesen; a buszban nem lehetett hangosan telefonálni, hogy ne zavarják egymást az utasok. Leszállni pedig az első ajtón kellett. Egyszerűen minden g y ö k e r e s   e l l e n t é t e Koreának. Talán nem csak Koreának.
   Rengeteg apró, hangulatos utca volt: a szállásunk egy nyugodtabb lakónegyedben volt: a házak nem voltak toronymagasak, csak 1-2 emeletesek, mind jóillatot árasztott, és lépten-nyomon buddhista vagy shinto szentélyekbe botlottunk. A szállásadónk kedves volt, angolul alig beszélt, de mégis segíteni tudott mindenben. A szállás maga volt a valóra vált álmom: egy apró, japán lakóház. Süllyesztett fürdőkáddal, gyékényszőnyegekkel, pici folyosókkal és lépcsővel. Azt hiszem, semmilyen hotel nem múlta volna fölül. 
   Talán kicsit túl sokat áradozom, de aki járt már Japánban, remélem, megérti. Jöttek a látnivalók: eszméletlen szerencsések voltunk, mert az első napon pont zárás előtt még beengedtek a kiotói császári palotába. Másnap reggelre pedig tudtunk helyet foglalni a Sento palotába, ahova csak korlátozottan van látogatás, csak vezetővel. Ezután gondoltunk egyet, és átruccantunk Narába: itt találkoztunk először nagymennyiségű turistával - és meglepetésemre legalább a fele francia volt! Több francia szót hallottam, mint kínait, és ez nagy dolog. A gyönyörű szentélyek és templomok mellett a legfőbb látványosság az őzek voltak: szabadon mászkálnak a parkban, s mindegyik az ember barátja. Vettünk pár zacskó kekszet, amivel etetni lehetett őket, és az őz minden falat után készségesen meghajolt előttünk. Némelyik még a kamerával pózolni is tudott. Narából visszafele, Kiotó határához érve leszáltunk a Fushimi Inarinál. Itt található az egyik leghíresebb shinto szentély, aminek kapuit rókák őrzik, és beljebb is számtalan rókaszobor néz le a látogatókra szigorú szemekkel. Turistából itt is sok volt, de az első néhány sarok után szerencsére elmorzsolódott a nagyrészük. Mondanom se kell talán, hogy a varázs itt is megvolt. Felsorakoztak a narancssárga fakapuk, amik vezettek a hegyre - és mi elszántan végigmentünk, fel a legmagasabb pontig, majd körben vissza az erdőben. Meleg volt, nem volt enni valónk, és a vízünk is felmelegedett, s hogy el ne ájuljunk, megmentettük magunkat egy automatából vásárolt kólával. Japánban is bárhol túl lehet élni, mert vécé és automata szinte mindenhol van! Leizzadtan, éhesen, de még hajtott minket a felfedezés, mert időnk nem sok volt: s aznap még Gionba is ellátogattunk. Épp alkonyatra értünk oda, amikor kezdett éledezni a környék. És Gionban minden ott volt, amit Arthur Golden leírt. Megvolt a Shiragawa patak, a kis gioni sikátorok, a titokzatos házak, ahol a vendégeket fogadják, a gazdag, öltönyös emberek, akiket kimonós nők kísértek, s habár igazi gésákat már szinte lehetetlenség látni, az egyik fogadóban mintha pont Sayuri, Mameha, az elnök és Tanaka úr foglalt volna helyet. 
Biztos, hogy a mai Gion már teljesen megváltozott; de a házak és utcák sok-sok évtizeddel ezelőtti történeteket mesélnek még most is. Egyébként ebben az időszakban készültek a híres júliusi matsurira. Az utcákon már felállították a kocsikat, itt-ott a matsurit kísérő hagyományos japán zene szólt, az emberek is izgatottan készülődtek, sorban álltak a jegyvásárlásnál, stb. Habár sajnos mi már nem maradtunk az ünnepségre, de egy icipici kijutott abból a hangulatból is. 
   Oszaka végül egy egész más képet adott, mint Kiotó: igazi nyüzsgős ázsiai város volt, ahol éjszaka is pezseg az élet. (Már persze csak bizonyos negyedekben). Oszakában ugyan kevés időnk volt, és borzasztóan meleg volt, még Kiotóhoz képest is, de mi hősiesen felmásztunk gyalog a császári palota 8. emeletéig, majd a Shitennodzsi templom 5 emeletes tornyába is. Fantasztikus helyek voltak ezek is, megint valami más élménnyel gazdagodtunk, mint Kiotóban. 
   Az elvarázsolt világból aztán kiszakadtunk, és sajnos Adél másnap már ment is vissza. Kávézózással és vásárlással kúráltuk magunkat a japáni út után, és a szöuli hőséget hirtelen nem is éreztük annyira elviselhetetlennek. 


2018. június 23., szombat

2/2

 

   Kettő, a mágikus szám; mert tegnap 22-e volt, befejeződött a második szemeszter, kettő góllal kapott ki Izland :(((, és mert már majdnem két év eltelt, mióta Koreába jöttem. Soknak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Inkább kevés. Főleg, ha belegondolok, hogy ennek a fele van már csak hátra. 
   Pár mondatba összefoglalva, ez a szemeszter sokkal élvezhetőbb volt, mint az első. Jó lesz majd visszaemlékezni rá később, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam. Először furcsa volt, és ugyanolyan idegennek éreztem magam, mint az első félévben - alig ismertem a csoporttársaimat, leszakadtam a többi európai csoporttársamtól, mert én inkább koreai nyelvű órákat vettem fel, ők  viszont angol nyelvű órákra jártak - de ahogy a kezdeti nehézségek elmorzsolódtak, és kicsit megismertem a csoporttársaimat, kiderült, hogy egészen jó közösség formálódhat úgy is, hogy én vagyok az egyetlen nem húzott szemű a csapatban. Persze így pár dolog nehezebb volt, és talán nem is sikerült mindent olyan tökéletesen teljesíteni, mintha angolul lett volna, de fejlődni akartam. És azt hiszem utólag nem bánom meg, hogy ezt választottam. 
   Nem voltak annyira megterhelőek az órák eleinte, és sokfele el tudtam járni nézelődni, egészen május elejéig... onnantól fokozatosan bedurvult, és az utóbbi pár hétben már tényleg nem nagyon láttam mást a kolin, könyvtáron és a kettőt összekötő úton kívül. 
   Viszont két vizsga között azért adódott egy puszani kiruccanás: a Puszanban lakó magyar ismerősöm egy éves fiának a szülinapi partijára mentem le; vagyis ezt indokként felhasználva kimenekültem az életemből, egy kicsit vissza nosztalgiázni a puszani tengerpartra, és újrajárni néhány utcát, ahol tavaly sokszor megfordultam. 
   Koreában a gyerekek első szülinapja a legfontosabb: ilyenkor hagyomány nagy partit csapni, meghívni rokonokat, kollégákat, barátokat, és egy lakomával ünnepelni, valamit más tradíció is van. A tipegőnek választania kell szimbolikus tárgyak közül (mint pl. toll, mikrofon, pénz, és a többi), és a hagyomány szerint amit választ, azzal kapcsolatos foglalkozása lesz. Akár így lesz, akár nem, a hagyomány jó muri, mert még fogadni is lehetett, és akik a megfelelő tárgyra fogadtak, tombolát nyerhettek.
   A puccos és finom vacsora után másnap lejött Teguból Judit, és egy napot ellófráltunk, minden egyetemi kötelességünkre fittyet hányva stílusosan chilleltünk egyet a tengerparti kávézóban, lábat áztattunk a tengerben, és szaftosan kibeszéltünk minden egyetemi pletykát, koreaiságot, kínaiságot, meg minden egyebet, ami csak eszünkbe jutott.







   S amiért megérte túlélni a szemesztert, az még váratott magára, egészen a félév végéig: az egyik koreai csoporttársam beígérte, hogy elvisz a TV-be egy kis terepszemlére.
   Tudni kell, Koreának három nagy és sok kisebb TV állomása van, (ebből a legnagyobbak az MBC, KBS és SBS) - a csoporttársam, aki egy már ötvenes korú doktorandusz, a KBS-nél dolgozik, s elsődlegesen a Music Bank nevezetű popzenei műsor főpróbájára vitt. Az élő adást megelőző próbákat és felvételeket vették fel, amit aztán belekevernek az élő adásba. Teljes harci díszben adtak elő, de a próba jelleg miatt egy produkciót legalább kétszer hallottunk, de volt akit többször is, mert újraindították a felvételt. Amúgy egész jó fellépőket fogtunk ki, volt benne pop is, meg egy indie zenekarr és rockosabb zenekar(ok), úgyhogy változatos volt. Persze a csoporttársunk magyarázott egy csomót, persze volt amit nem értettem, de még így is nagyon izgalmas volt. A próba egyik blokkjának a végén aztán kijöttünk, és egy kicsit körbejártuk a környéket: a sajtózónától kezdve a déli híradó stúdiójáig (ami csak egy kisebb stúdió, mert a legnagyobb az este 9-es, pedig ez is épp elég nagy és komplex volt) majd már teljesen elveszve az épületekben, benéztünk 1-2 nagy stúdióba, sminkszobába, és a legpopulárisabb rádióállomásokhoz. Azt hiszem ennél jobb befejezése nem is lehetett volna a félévnek, egy kicsit jobban testközelből láthattam egy részét annak, amikről a félévben tanultam!





2018. május 18., péntek

Tavasz-őrület part 2


A cseresznyefavirágzással elkezdődött az egész... s onnantól kezdve mindenhol virágba borult fákba lehetett botlani .  Így történt, hogy egyik nap mikor kávézót kerestünk (tanuláshoz, merthogy szemeszter alatt sokszor a "szociálisélet" a közösen kávézóban tanulásban merül ki... és ez alkalommal tényleg, nem a pletykálásé volt a fő szerep!) és véletlenül beleboltottunk a Kyung-Hee palotába (경희궁), ami egy kisebb palota a sok közül. Hétfő lévén zárva volt, de mivel elég kicsi, körbesétáltuk és kívülről is látni lehetett a lényeget.










Majd egy csodálatos-szivárványos-varázslatos tavaszkertet is találtunk, ami (mint megtudtuk), a közeli kórház tart fenn, de akárki kiülhet, pihenhet, ápolgathatja testét-lelkét.  Még mindig az április vége a kedvenc időszakom, mert akkor a legszebbek a virágok, elég meleg van ahhoz, hogy naphosszat kinn lehessen lenni, de még nincs nagy kánikula. 
De az áprilisi jó időben viharfelhők is gomolyogtak, metaforikusan a negyedéves vizsgákra értve, de most már boldogan jelentem, elvonultak melegebb éghajlatra. Túl sok izgalmas most nem történik... a dolgok haladnak a megszokott rendben, az idő egyszerre vánszorog és fénysebességgel repül, és minden héttel közelebb kerülök az áhított nyári szünethez. 
Tehát nagyrészt tanulok, meg ide-oda járkálok, hogy egy kicsit kibújjak a mindennapok szürkeségéből, na és meg azért, mert még mindig vannak olyan helyek, amik a bakancslistán szerepelnek, de még nem jutottam el oda.
Viszont mivel sztori nincs, galéria-formában mutatom meg mindezeket:
Changkyeong palota kissé esős, de nagyon tavaszi hangulatban:







Aztán a dolgozatok letudásának örömére egy napot rászánva kivándoroltunk a Garden fo Morning Calmba, és körbejártuk a szűk völgybe épített kertet, ahol épp a tulipánok nyíltak sok más tavaszi virág mellett. Képek pedig... itt: galéria



S végül, egészen friss képek a Cheongyecheon patakról, a közelgő Buddha-szülinap végett rendezett lampionosról, és egy spontán, de annál hosszabb esti sétáról: 












Ezek a képek egy hosszú esti sétán ( a Gyeongbokkung palotától a Namdaemunon keresztül egészen fel a Namsan torony aljáig) készültek; a levegő gyönyörűen tiszta volt, habár egy kissé hűvös, és ahogy felfelé haladtunk a hegyen, egyre inkább kezdett párásodni - s végül egészen olyan lett a levegő, mint a nyári monszun időszakban. 
   De ilyen volt ez a hét is, nem túl meleg, nem is hideg, folyamatosan esett, viharok jöttek és mentek, és a páratartalom még véletlenül se ment 90% alá, s a Nap se dugta ki a fejét a felhő mögül.  Pedig a monszun elvileg csak június/július körül jöhetne, de felborult már minden, ami az időjárást illeti. 
   Ha nem szakad épp az eső, és a levegőszennyezés sem súlyos (ami szintén növekvő probléma), lehet élvezni a jó időt, na de... na de most már jön a félévvégi hajrá. :)) Milyen jó is egyetemistának lenni! 😂

2018. május 5., szombat

Kitavaszodott - part 1

Szóval már régóta elhatároztam, hogy írok... hát nem jött össze hamarabb. De sebaj. A képek, az élmények még megvannak.
   Az elmúlt napokban, hetekben azt hiszem minden média csapból a két Korea közti eseményekről szóló hírek ömlenek, úgyhogy ezt most átugornám... De azért egy aprócska említést kell tennem, ugyanis... pont mielőtt ilyen barátságossá fordult volna a viszony, bizony leskelődtem egy kicsit. Odaátra. Akkor még szólt a dél-koreai propaganda rádió is a határon.




Csak épphogy átlestem, 10 percig volt engedélyezve a kukkolás, s a ködös-szmogos levegő miatt a keszongi gyárnak s a városnak is csak homályos körvonalai rajzolódtak ki...
De egyébként nemes cél vezérelt a demilitarizált körzetbe: segíteni mentem ki Lucának, kérdőívezni a szakdogájához. 
Tehát a demilitarizált övezet... nem egyszerű bejutni, szigorú ellenőrzések alatt tartják a turistákat is, de egyébként csúnyaszóval élve az egész egy propaganda cikk, ugyanis lépten-nyomon az egyesítést és a békét hirdetik minden épületen, plakáton, a senki földjén napi 24 órában szól (már csak szólt) a rádió hangosan, és dél-koreai pop zenét játszottak az északiaknak. Habár ott az a 4 km-es sáv, ami a senki földje, ahova tényleg se ki, se be, de az infrastruktúra elő van teremtve, hogy normális határátkelőhelyként működjön egyszer. Mondjuk, nem is volt mindig lezárva... ugyebár Keszongban működött egy gyár északiak és déliek közös kooperációjában, de legutóbb 2016 januárjába bezárták, ha jól tudom. Keszong (Gaesong/개성) van a legközelebb a határhoz, olyan 20 km-nyire, tiszta időben jól lehet látni a falut és a gyárat is, most sajnos csak a homályos körvonalai tűntek fel rejtélyesen. 
Na de visszatérve, mi is befizettünk egy vezetett túrára, hiszen csak így juthattunk be a zárt övezetekbe kérdőíveztetni, úgyhogy felültünk a buszra és besurrantunk. 
Az első kultúrsokk az volt, hogy a szerpentinút minden oldaláról aknamező vett minket körbe.

장난 아냐, 이번에는... 

A kis piros zászló az a bizonyos "meghalsz!" tábla lenne ott. Buszból készült fotó, mert az aknamezős photo session úgy nem tartozott bele külön a programba. 
A kilátónál levő épület - szintén az egyesítést reklámozó feliratokkal :)

 Imdzsingaki látkép, emlékpark, és a Dorasan állomás, Dél-Korea legészakabbra levő állomása.




Persze a legfrissebb hírek szerint gazdasági együttműködésről beszélnék, és hogy meg akarják nyitni a vasúti közlekedést, a két Koreát sebes vonatokkal akarják összekötni. Talán legközelebb már nem Dorasan lesz az utolsó állomás. Az igazi izgalom az lenne, ha jövő nyárvégén nem is repülővel, hanem vonattal mennék haza. De öhm.... talán azért mégse.
Ja, és mert magyarokkal mindenhol találkozni lehet, véletlenszerűen összefutottunk két lánnyal, akik közül az egyik szintén KGSP-s öszöndíjas idekünn. :)) 


A határbeli járás után aztán beköszöntöttek a szürke hétköznapok, jöttek az unalmas cikkolvasások és beadandó-írások, és alig vártam, hogy végre kinyíljanak a cseresznyefák, hogy végre beinduljon a tavasz.
Aztán ahogy tavaly is, pár nap alatt kipattantak a bimbók, és beköszöntött a virágillatú őrület.



És ugyebár ilyenkor bűn a négy fal között maradni, és házi ide vagy oda, menni kellett... bár az idei tavasz meglehetősen hűvös volt, sokat esett is, de... azért 10 fokban is lehet piknikezni, lóversenyt nézni, virágokat fotózni, és a többi. 







És volt egy kis magyaros piknik is 10 fokban és hideg szélben, igazi kacsazsírral és lilahagymával. Egyébként idén tavasszal sokkal jobban meg volt a magyaros hangulat... nem a választások miatt, hanem pl. a nagykövetségen rendezett március 15-i ünnepség ergo magyar-kaja hegyek, aztán találtam egy éttermet is, ahol lehet "goulash"-t enni, nem igazi magyar gulyás de jó íze van és a hely is szupijól néz ki: igazi alter hely, semmiképp sem koreai hanem európai jellegű.


Valahol Hongdae környékén kerignve... 






Következő felvonásként... kiruccantam Szuvonba. Szöul vonzáskörzetében levő "település", elég nagy lélekszámmal. Mégis teljesen vidékies a hangulata, a toronymagas lakóparkok ellenére is. A Csoszon-korban épített (18.század) erődfalak körülölelik a régi városrészt, a régi palota, amit csak rövidebb időszakokban használtak a királyok, gyönyörűen felújítva, s egyes részei berendezve korabeli jelenetekkel. Ennek egy másik oka is van, mert itt forgatták A palota ékkövéből a palotabeli jeleneteket (legalábbis egy részét), szóval Mindzsongho és Dzsanggüm viaszfigurák köszöntik a látogatókat a palotaudvarban. 😉



Szerencsére itt az idő már gyönyörűséges volt, nem is lehetett volna tökéletesebb^^ 













A szuvoni kirándulás lezárásaként elvándoroltam a Sungkyunkwan egyetem másik kampuszára. Itt ugyebár voltam már egyszer, de volt időm rá, és hát miért ne... tulajdonképpen területileg sokkal nagyobb, mint a szöuli kampusz, és cseresznyefavirágzás idején ez is egy kis mesecsoda, főleg a naplemente előtti fényekben. 




Folytatása hamarosan következik.