A legfontosabb dolog ami januárban történt velem, hogy megkaptuk a féléves bizonyítványt, lezárult egy időszak (máris). Kitört a szünet.
Nyáron alig pislogtam kettőt, mire eltelt a két hónap, és repülőre szálltam. A repülőút hosszú volt, de azt hittem, az azt követő időszak még hosszabb lesz... Az első egy-két hétben még olyan volt, mintha már hónapok óta Koreában lennék... Aztán pár hónap elteltével meg úgy érzem, mintha csak néhány hete intettem búcsút a többieknek és csöppentem bele ebbe a néha még mindig irreálisnak tűnő másik univerzumba, amit Puszannak hívnak... (mert erősen egy külön univerzum, még Koreán belül is. Puszan egy fogalom.) Van értelme az időnek? Nem nagyon hiszem, minél jobban számon tartjuk, annál jobban elveszik a reális értéke. (Bergsonnak igaza van, az objektív-szubjektív idő létezik.)
Na jó nem filozofálok tovább..... Ma volt az utolsó utáni napunk a suliban. Azért utolsó utáni, mert ma csak a bizonyítványosztás volt, örömködés, könnyezés, közös fotózkodás, stb. A csapat egyik fele búcsút intett a nyelviskolának, ők márciustól már a nagybetűs egyetemen a mélyvízben úsznak tovább. És habár a többségük fiatalabbak nálunk, hiszen ők alapszakosokként vannak (míg mi mester), fél év alatt egy kis csapattá kovácsolódtunk össze. Nem mondanám, hogy szomorúak voltunk, legalábbis nem mi - inkább csak az a furcsa, hogy fel kell fogni, hogy ők nem lesznek itt a követekző félévben. Persze az ő helyükre majd jön egy csapat zöldfülű frissen érettségizett, akiknek még szinte tojáshéj tapad a fenekükre, de az teljesen más lesz.
Amúgy egész jól sikerült a félévzáró "ünnepség", a tanárok mondtak rövid beszédet, két diák beszélt a mi nevünkben, akikre csak felnézni tudok, hogy egy év alatt milyen profi szinten elsajátították a nyelvet, a nulláról indulva. Videókat is vetítettek a közös élményekről, amiket végignézve csak hálálkodni tudok, amiért itt lehetek, amiket együtt átéltünk. Aztán kikaptuk a bizonyítványunkat, együtt ebédeltünk az osztállyal és kávéztunk két tanárunkkal. És persze kismillióegy szelfi meg fénykép is készült, hogy majd hónapokkal később nosztalgikus mámorban olvadozzunk a boldog időkön...
Kitört a szünet, ami Melinda szótárában szinte egyet jelent azzal, hogy akkor most szabad betegnek lenni. Ezért Melinda gyorsan le is betegedett.
Nem volt még szerencsém a koreai egészségügyhöz, egészen eddig jól bírtam a gyűrődést, de most viszont végigjártam a kórházig a szamárlétrát. Na persze senki ne ijedjen meg, mert Koreában a kórház más fogalom, mint otthon. Kórejában nem kell elüttetni magunkat vagy szívrohamot kapni ahhoz, hogy kórházba vigyenek, itt ha valaki csak megfázik, kórházba megy. Ennek az az oka, hogy nincs háziorvos mint otthon, de kórházak vannak dögivel, meg az egészségügyi biztosítás. És az átlag koreaiak minden apróságért kórházba mennek, egy ártatlan influenzáért injekciót vagy infúziót kérnek (vs. otthon már két hete szenvedünk az influenzától mikor elcipeljük a fenekünket a dokihoz, aki ad egy doboz antibaktit oszt' szevasz tavasz).
Én azért szívós európaiként nem rögtön az első nap mentem el, hanem mikor már rájöttem, hogy a gyógyszertárban vásárolt furcsa összetevőjű (vmi gyógynövényes) pirulák nem fognak hatni. Igen, a kórházak is úgy néznek ki belülről, mint a sorozatokban; vannak várótermek, ahova kislattyognak papucsban a betegek a látogatóikkal, miközben tologatják az infúziós állványt maguk mellett... Amúgy nem panaszkodhatok, a betegellátás gyors volt és gördülékeny, tanulhatnánk tőlük... Be kellett jelentkezni, felvették az adataimat (mivel először voltam ott), majd tovább küldtek a megfelelő osztályra, ott odaköszöntem a nővérkéknek, hogy itt vagyok, csókolom, meg kéne vizsgálni. Ők szinte azonnal hívtak is. Leültettek egy székre, és hárman-négyen körülugráltak: az egyik a lázamat mérte meg, a másik a vérnyomásom, a harmadik a gépbe irkálta a tüneteimet, a negyedik meg... állt és nézett, vagy nem tudom már... Ezután közölték, hogy várjak egy kicsit, majd szólítanak... alig egy percet kellett várnom. Behívtak a rendelőbe, egy átlagos korú és -kinézetű orvosbácsi megvizsgált, közölte, hogy nem lát semmi komoly bajt (hál'Istennek). Egy csomó mindent végigmondott és kérdezett "tempo busan"-ban, vagyis még ha elefántméretű fülekkel is figyeltem, mit mondott, akkor se értettem meg mindent rendesen. Majd kiadott egy papírt, amivel fizetni mentem utána a kasszához meg felvehettem a gyógyszereket. Nos, közlöm, nem volt se szövődményem se bakteriális fertőzésem, se egyéb anyámkínja. Mégis hét napi élelmet kaptam, hat vagy hétféle bogyót plusz köptetőt. Volt közte ártatlannak tűnő fájdalom- és lázcsillapító, meg olyan furcsaságok is amit megelőzésnek vagy épp gyomorsavcsökkentőnek adtak, szóval volt minden mi szem-szájnak ingere. Mindez kiadagolva minden alkalomra, nehogy összekeverjem őket. Sajnos a koreaiak túlzásba viszik az egész gyógyszeresdit, másfelől a koreai gyógyszeripar sokkal erőszakosabb, mint az otthoni.
Egyébként, hogy kellemes témákat is emlegessek, egész Korea fehér lepedőbe borult, gyönyörű havas képeket látok mindenkinél instagramon és facebookon, de hogy a kivétel erősítse a szabályt, a félsziget déli csücskében alias Dél-Kjongszangdóban egy darab fehér foltot nem látni. Hab a tortán, hogy azt mondják, Puszannak pont ezen a részén ahol én is lakom, szinte sosem esik hó, mert a hegyek elvágják a felhőket. :( :( :( De azért hideg itt is van, egy-két éjszaka mínusz hatot is mértek, és jeget is láttunk az utcán! (juhúúú!)
Szomorú, de a hat hetes vakációból bő egy hét már el is telt, és habár nem tudom még hogyan fogom eltölteni a következő öt hetet, és most úgy érzem, csak unatkozni fogok, de biztosan jönnek majd spontán ötletek, és elrepül majd ez az időszak is...
(két tanárnőnkkel)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése