Itt a chuseok, vagyis öt nap szünet (szerdától vasárnapig), és habár nem tudatosan terveztem így, de végül úgy alakult, hogy ennél csuszokosabban már nem is csuszokolhattam volna (körülményekhez képest). (Ezt arra értem, hogy a magunk módján, külföldi egyetemistákhoz képest.)
Persze azért nem indult zökkenőmentesen a hét...Hétfőn mindjárt két földrengéssel kezdődött, és nem épp a "meg sem érzem" fajtából való volt, hanem a "mindjárt kirántják alólam a talajt" , és a "belerázkódik az egész ház" típust kaptuk. Este, 19:44 perc volt. A koliszobában voltam,és éppen álltam, mikor jött. Alattomos dolog, mert először rá se lehet jönni, mi van. A hang, az lehet akár teherautó, akár repülőgép, aztán villámgyorsan ránt egyet a föld, na nem esünk el tőle, nem repülnek le a dolgok a polcról, de határozottan olyan érzés, mintha ki akarnák rántani a talajt magad alól. Csak pár másodperc volt, és mire rájöttem, mi történt, már el is múlt. Na jó, gondoltam oké, ez volt életem eddigi legerősebb földrengése, eddig egyetlen egyszer emlékszem valami nagyon enyhére, talán 2-3-as lehetett, ami a "alig érzem" kategória volt. Azért Melinda elővigyázatosságból nem ment el még fürdeni, mert hát ki tudja, lesz-e utórengés. De csak nem jött. Bámultam a gépet, valamivel lefoglaltam magam, közben már mondogattam magamnak, hogy "el kéne menni fürdeni... le kéne menni vacsorát csinálni..."de hát lustaság félegészség. Addig addig húztam az időt, hogy majd' egy óra telt el, mire összeszedtem a serpenyőt meg a főzős cókmókot, hogy kimenjek tojásrántottát csinálni. Éppen becsuktam magam mögött az ajtót a folyosón, szokás szerint a gondolataimba merülve, ezért megint csak fel se tűnt, hogy jött a következő. A kulcsom a zárban, hallom az ajtócsapkodásokat, páran kiáltottak valamit, de kínaiul, hát azt meg kiszűri a fülem. De már rázkódott az egész ház, és robaj volt, és éreztem, hogy ez nem egy kis ötös erősség, mint az előbb, és nem ér véget három másodpercen belül, ez bizony rángat, mint a fene, és mindenki rohan a folyosón a lépcsőházba, mint az őrült. Bezárjam az ajtót, és úgy menjek, vagy hagyjam a fenébe, és rohanjak mint akit kergetnek? Erősen markoltam a kulcsom a zárban, mert ide-oda rángatta a föld, mintha azon veszekednék vele, hogy kié legyen. Végül valahogy sikerült kirántanom, és emlékezetem szerint bezártam, úgy indultam futva a lépcsőházba. Van, akik azt mondják, hogy jobb ilyenkor egy asztal alá vagy az ajtófélfa alá állni, de ennél az erősségnél, úgy, hogy tizenegy emelet van a fejem fölött, és csak két emeletet kell megtenni, hogy kiérjek az utcára, már nem volt kérdéses, hogy mit kell tennem. Futni, és kiérni mihamarabb az épületből valami olyan helyre, ahol nem omolhat rám se elektromos vezeték, se már törmelék. És itt két lehetőségem volt: a földszint felé futni, ki a kis utcára, ahol igenis vannak vezetékek és mindenféle könnyebb lakóházak, vagy a negyedik emeleti kijárathoz menni, ami a kampuszra nyílik, ahol ugyan magasabb épületek vannak, de több tér van az utcán. Hosszú ezt így leírni, de egy pillanat alatt átcikázott a fejemben az egész, és végül felfele indultam el. Olyan volt, mint az Abigélben a légiriadó, vagy egy akármilyen katasztrófafilmben ha megszólal a vészcsengő, mindenki dübörgött le a lépcsőkön, a lépcsőházajtót kézről kézre adtuk egymásnak, mindenki magát mentette, de pániksikolyok és hisztéria nélkül. Vagy ha volt is, az agyam annyira kiszűrte, hogy csak a trappoló lépések zaja maradt meg belőle. Mire kiértem a lépcsőházból, hirtelen csend lett. Átvágtam a kis előtéren, kisiettem az épületből, de már csend volt, már nem rángatták a talajt, nem remegett semmi. Vége volt. Hát volt értelme szaladni? De hát ki tudta előre... A legtöbben enyhén sokkos állapotban kezdtek el beszélgetni, hiszen ők sem éltek még meg ekkora földrengést. Se Bolíviában, se Thaiföldön, se máshol... Egyetlen lány volt, aki teljes hidegvérrel mondta, hogy ne aggódjunk, mert ez az első utórengés a legnagyobb, tehát ennél már csak kisebb lehet. Ő Bhutánból származik, és náluk Tibetben elég gyakoriak az ilyesmik. Volt már, hogy az egész éjszakát az autóban töltötték, mert nem tudták, pontosan mikor mehetnek vissza a házba.Náluk az épületeket is úgy építik, hogy bombabiztosak legyenek: enyhén trapéz alakú, hat emeletesnél nem magasabb házakban laknak, mert ezekben nem tehet nagy kárt a lemezek mozgolódása. De Koreában az ilyesmi nem szokványos dolog... és bár 3-as 4-es erősségű rengések időnként vannak, de 1978 óta, mióta ezt a fajta mérést használják, ilyen erős még egyszer sem volt, vagyis 5,8-as magnitúdójú. Busan pedig elég közel volt a központhoz, innen nagyjából 1 óra vonattal. Ezért természetes, hogy mindenki nagyon megijedt, másodpercek alatt megtelt a kampusz a még itt levő emberekkel, koreaiakkal, külföldiekkel egyaránt. Valamennyi idő leteltével elkezdtek visszaszállingózni, mi pedig páran úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az útlevelünkért és a pénzünkért, és kimegyünk valahova, hogy még véletlenül se omoljon ránk a kollégium. Melinda szépen visszavitte a szatyorban a serpenyőt, a tojásokat, (nem törtek össze!) a mosogatószert, stb, és lemondott az aznapi tojásrántottáról... Helyette inkább vett magának egy rament az éjjel-nappaliban, és szürcsölve megeszegette a focipálya szélén. Egész kis társaság gyűlt össze, és békésen leültünk a nézőtérre, hogy megvárjuk a hajnali kettőt... Néhány hír szerint ugyanis még lehetett számítani egy ennél is erősebb rengésre, éjfél és 2 óra között. Habár a józan eszem a bhutáni lánnyal értett egyet, hogy nem lesz már több veszélyes rengés, az ijedtség, és az óvatosság arra intett, hogy inkább kinn várjam meg azt a két órát. Meg aztán az sem utolsó, hogy volt társaság, akikkel lehetett múlatni az időt. Végül aztán csak nem jött semmi. Pedig mi már végigfuttattunk az összes elméletünket, hogy hol lennénk nagyobb/kisebb biztonságban, stb. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ezek után én még aludni fogok, ugyanis az emeleteságy tetején a plafont bámulva csak azt vártam, mikor fog rám omlani. De aztán persze a fáradtság győzött a stressz fölött, pedig stresszből is volt rendesen, mert másnapra ígérték a tanárok a próbanyelvvizsga megírását. (Csak a mi csoportunkban, kötelező jelleggel, óra helyett)
Másnap végül kicsit enyhébbre sikerült a nap, de nem a földrengés miatt, hanem mert mondta a tanár, hogy a délutáni órát most nem tartja meg, mert menjünk inkább rizssütit enni és hanbokruhát próbálni csuszok alkalmából, és inkább otthon fejezzük be a nyelvvizsgás olvasási szövegértést. A földrengés persze téma volt, de szerencsére inkább csak az ijedelem volt nagy, a károk nem. Igazából nem is tudok semmi komoly kárról, még a polcainkról sem estek le a cuccaink, az egyedüli maradandó sérülést a szobakulcsom szenvedte, a zárban való rángatástól ugyanis meghajlott, majd később, mikor megpróbáltam visszahajlítani, eltörött.
Nem mondom, hogy azóta túl nyugodtak a napjaim, mert ha elrepül a fejünk fölött egy repülő, vagy dörög az ég, megint arra gondolok, hogy megrázkódik-e a ház, vagy sem. Nem alaptalan az aggodalom, mert a hírek azt mondták, lehet még számítani rengésekre. Habár nem mondták, hogy mikor, és milyen erősségre, annyit mondtak csak, hogy mostanság gyakoribbak a rengések, és valamivel erősebbek, mint régen. Én csak remélem, hogy ennél nem lesz sosem erősebb, mert egy hatosnál magasabb már komoly károkat tehet a magas házakban is, és az aztán végképp nem lenne jó, ha ránk omlana bármi is. De igazából hihetetlenül izgalmas dolog ez a földrengés, jó kaland volt, a most közelgő tájfun már nem is aggaszt, igaz, hogy az nem jön el Koreáig, mert szépen elmegy Japán déli csücske felé.
***
Szóval akkor visszatérek az eredeti témára... mi is az a chuseok?
A koreai hálaadás, a koreai Mikulás, Jézuska, ki hogyan fogja fel... A családok ekkor jönnek össze, szertartásokat tartanak a halottak tiszteletére, hatalmas lakomákat rendeznek, a gyerekek ajándékot, pénzt kapnak, ilyesmik. Mindenki rizstésztából készült rizstortákat fogyaszt, meg persze sok más rendes ételt. A rizstortát ne úgy képzeljük el, mint a nyugati értelemben vett tortát; igazából van sok fajta, van ami leginkább a nudlira hasonlít, valamilyen töltelékkel, van ami felfújt tésztájú, és szinte mindegyik édeskés. Elsőre furcsa lehet, de ha az ember megbarátkozik az állagával, rájön, hogy mennyire rá lehet függeni (mint általában itt a rizsre és a csípős-paprikaszószra. Legalábbis én kezdek ráfüggeni ezekre, azt hiszem... :P :D)
Na szóval, vissza az eredeti témához, tehát a chuseok. Igen, sokan elutaztak, vakációznak, de az "újak", akiknek se tapasztalatuk, se pénzük nincs a nagy utakhoz, maradtunk, és próbáljuk felfedezni Busannak azokat a részeit, amiket érdemes megtekinteni. Kedden az egyetem jóvoltából kaptunk egy kis kóstolót a rizstortás dolgokból, és ahogy fent leírtam, elsőre furcsa volt, de voltak köztük nagyon finom félék is. Nekem a sima natúr, "hab állagú" jön be leginkább, ami csak enyhén édes. Ha a kis eszem iszom a kampuszon nem hozta volna meg a chuseok hangulatát, akkor a másnapi esti séta már biztosan: a lányokkal kitaláltuk, hogy lemegyünk a Gwangallire megnézni az esti fényeket. (A Gwangalliről írtam már előzőleg) Szóval négyen elindultunk (bhutáni, üzbég és kazah lány, meg én), vettünk egy kis kaját-piát a boltban, és kiültünk a tengerpartra bambulni, és a hullámok monoton verését hallgatni.
Nem látszódik, de sokan voltak lenn, nagyon kellemes volt a hangulat, lehetett kis tűzijátékokat venni, valakik lámpásokat eregettek fel, (telihold előtt egy nappal volt, teliholdnál pedig kívánni lehet!), volt egy srác aki bűvészkedett, a gyerekek játszottak a part mentén a vízben, a fiatalok sétáltak, ücsörögtek, ittak, mindenki közösségi életet élt. Tehát ha eddig nagyon nem tudtam mit kezdeni a chuseokkal, most már lett fogalmam róla, mi is ez, A nagy boltok meg a legtöbb étterem bezárt már egész nap, de a kávézók és kisebb boltok még nyitva voltak, és néhol az utcán kilóra árulták a rizssütiket (meg a selyemhernyót meg valami tengeri csigafélét, furik voltak, nem az én műfajom, nem is érdeklődtem, mik lehetnek azok).
És én tényleg nem direkt terveztem így, de másnap, pont teliholdkor, elmentem egy buddhista templomba. A bhutáni lány mondta, hogy a telihold a legjobb időpont ilyen helyre menni, ráadásul ez most pont a chuseok napja, szóval duplán-triplán jó. És egy kicsit olyan érzésem lett, mint otthon karácsonykor: itt is mindenki (vagy legalábbis sokan) templomba mentek, leborultak és imádkoztak, nagy volt a mászkálás. De ennek ellenére is egész jól át lehetett érezni a hely csendes, nyugodt hangulatát, nagyjából úgy, ahogyan elképzeltem. Maga a kolostor benn van az erdőben, gyönyörű patak csordogál le, hatalmas sziklákkal van tele az erdő, eszméletlenül jó hely, egész nap elbírtam volna. :P Nagyon nem is tudok róla mit mondani, mert nem tudom rendesen szavakba foglalni.
A kolostor egyik részében egyébként pont imádság volt, vagy nem tudom pontosan mi, de felvettem :):)
Egy kicsit beleszagoltam ebbe a csuszokba, és nem rossz, bár annyira teljesen más a mi karácsonyunktól, hogy nem tudnám megszokni. Koreában ráadásul a karácsony úgy nem is ünnep, bár a 25. munkaszüneti nap, és van fa állítás meg milliónyi giccses dísz, de inkább csak amolyan kirakat, amerikai hatás, és főleg a szerelmespárok ünneplik, nem a család. Ennek következtében téli szünet sincs, és mivel idén 25-e vasárnapra esik, még annyira sem lesz meg a hangulata, hiszen másnapra majd tanulnunk kell. :P Úgyhogy azt hiszem sok mézeskalács meg mákosbeigli fog kelleni, hogy levezessem a stresszt :P
És sajnos a csuszok többi részét minden valószínűséggel a négy fal közt fogom tölteni, mert ennek a ciklonnak köszönhetően folyamatosan esik. Ami nem baj persze, mert magolhatom a szavakat, meg megírhatom a házikat... de akkor is, blogot írni, és képeket feltölteni még mindig nagyobb móka, mint a szavak fölött görnyedni. XD
(Ó igen, a tetők és kerítések a gyengéim, egyszerűen annyira jól néznek ki, olyan hangulatosak, hogy nem bírtam nem lefotózni... és a tetők tényleg annyira egymásra vannak építve, hogy simán tudhattak rajta ugrabugrálni a nindzsák és bérgyilkosok az éj leple alatt :P )
További képek a galáriában, amit a jobboldali menüsorban találsz! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése