Harmadik csedzsui reggelünkön ismét bepakoltunk a kocsiba és elhagytuk a jól civilizált, barátságos várost, Seogwipo-t. Mert ha már egy egész hetet töltünk itt, akkor nem csak a fő turistalátványosságokat illik megnézni, hanem kicsit jobban körül kell nézni, a kies vidéken, a szigetormon, a vad szél tépte sziklás tengerparton. Nyugat felé vitt az utunk, és a Sanbangsan vagyis Sanbang-hegy lábánál levő termálfürdő kényelme lebegett a szemünk előtt úticélként.
Az egész sziget tényleg nem nagy. Egy óra alatt oda lehetett érni, és nagyon eltévedni sem lehetett, ugyanis a hegy úgy emelkedett ki a síkságból, mint a Badacsony - vagy még annál is jobban. Egy négyszáz méter magas bástya a sík pusztában, mely közvetlen a tengerszinttől indul. A hegy oldalán gyönyörű buddhista templommal, feljebb sétálva barlanggal, s odalenn végtelenül hosszan terül el a sziklás, fekete homokos partvidék.
Egyetlen kivetni valója volt ennek a helynek, mely a képeken nem látszik egyáltalán: a hideg, tépázó szél, amilyet eddig még nem igazán tapasztaltam. Pedig Puszanban sokat fúj a szél, hiszen tengerparton van, de Csedzsun ez valahogy még durvább volt - és később több alkalmunk is nyílt erről valóban meggyőződni. Hiába, hogy dél, Seogwipóban a kellemes, langyos szellőt kaptuk, itt a kopár vidéken meg a vad szelet.
Még a kellemes relaxálós délután előtt két másik helyet is útba ejtettünk, amik kihagyhatatlanok voltak. Az egyik, a februárban nyíló repceföldön való fotózkodás, a másik pedig a Yongmeori (jongmori) part.
A repcével kapcsolatban egy kis csalódás volt, hogy nem hatalmas, dombokon átívelő táblákat kell elképzelni, mint amilyenek otthon vagy Szlovákiában vannak. Sok kis parcellák voltak csak, egyértelműen a turistalátványosság végett ültették, és ha fotózkodni akartunk, 1000 wonos (kb. 200Ft) belépőt szedtek a rétbe gázolásért. Csak azért nem tartom röhejesnek, mert az egész szigeten majdnem mindenhova volt belépő, 1000-2000 wonért, akár sziklás tengerpartot, akár vízesést néztünk. Cserébe viszont tiszta környezet és kiépített utak voltak, úgyhogy nem sajnáltam rá.
A Yongmeori part egy hosszú sétát ígér közvetlenül a tenger mellett a sziklákon, egy hatalmas sziklatömböt megkerülve. Kellemesnek lenne mondható, de mint mondtam, mi pont egy nagyon szeles napot fogtunk ki, így fagyoskodva bár, de a természet csodáitól ájuldozva mentünk végig.
(Az idő annyira tiszta volt, hogy még a távoli Hallasant is láthattuk. )
Ennek a kultúrűnat is régről gyökerező hagyománya van egyébként. A "hae-nyeo"-k ugyanis eredetileg a tengerbe légzőfelszerelés nélkül, búvártalppal lemerülő búvárnők voltak, akik a mélyről hozták fel a tenger gyümölcseit. Ma már drasztikusan lecsökkent a számuk, de a koreai kormány támogatja ezt a foglalkozást, és 2016-ban még az UNESCO is elismerte a búvárnők kultúráját (akit érdekel, részletesebben tájékozódhat a wikipédián, rövid de érdekes)
tengeri süniék
No és ezután végre elérkezett a csobbanás és szieszta ideje, felmelegítettük a kifagyasztott végtagjainkat a Szanbangszantanszanoncson (nyelvtörőnek is jó :)) gőzölgő vizében. Nem európai szintű termálfürdőre kell gondolni, maga a létesítmény se nagy, tulajdonképpen egy dzsimcsilbang (azaz koreai publikus fürdő + alvós szekció), melyhez hozzákapcsoltak a kültéren több medencét is (plusz egy hotelféleséget). Nem volt túl nagy, de annál hangulatosabb volt belemászni a kb. 5-7 fokos levegőből a forró, gőzölgő felületű vízbe, és élvezni, hogy körülöttünk a szél tépázza a pálmafákat, narancs- és mandarinfákat...
Elszórakoztunk itt egész délután, ha meguntuk a vizet bementünk az öltözőkhöz vagy a büfébe, és egészen napnyugtáig itt maradtunk, míg az erőnk futotta.
Kellemesen szétázott tagokkal, letompult agyműködéssel telepedtünk le a luxusszállásunkra, amit aznap estére vettünk ki. A "luxus" jelző itt a nagy fürdőkádat takarja, meg a hegyre nyíló erkélyt, és egy kis konyhát. Tényleg sokkal menőbb volt, mint egy átlagos szállás, de csak azért ezt választottuk, mert ez volt legközelebb a fürdőhöz és akciós volt.
De a keletre nyíló erkélynek köszönhetően másnap reggel megcsodálhattam a csedzsui nap felkeltét is, mely a hegy mellől bújt elő.
A nyugati szigetrész elég kihaltnak tűnt, mivel nem volt annyi épület, sík volt az egész és a szél szabadon száguldott mezőkön, kőkerítéseken át. De ekkor még fogalmunk se volt a keleti csücsökről, ahova aznap tartottunk. Gyakorlatilag hosszában átszeltük a szigetet, és szerenscére sokkal gyorsabban átértünk, mint elsőre gondoltuk, még azokkal a megállókkal is, amiket beillesztettünk.
Elsőként a Jeongbangpokpo (csongbangpokpo)-hoz mentünk, a nagy és kis változatát is megnéztük, merthogy rögtön kettő is van egymás mellett. A nagyhoz szednek belépőt, a kicsit pedig egyáltalán nem reklámozzák, kis ösvény vezet csak oda a bambuszos-pálmafás dzsindzsásban, pedig az is legalább olyan szép és hangulatos. A nagyobbik vízesés nem csak a mérete miatt egzotikus, hanem mert gyakorlatilag közvetlenül ömlik a tengerbe, és hatalmas víztömeg zúdul lefele.
Második állomásunk a 쇠소깍 vagyis "Szveszoggak" nevezetű hely volt, ami Seogwipo közelében van, szintén a tengerparton, a szárazföldre benyúló kis tengernyelv, vagy hogyishíjják, szép volt, a türkizkék milliónyi árnyalatában. Mivel tél volt (khm, legalább tizenöt fok) nem lehetett hajókázni, ezért ez a kis "öböl" is felkerült a következő csedzsui kirándulásom listájára.
És a jó időre való tekintettel a két szívós magyar lány úgy döntött, csobban egyet a csedzsui tenger vizében, vagyishogy persze évszaknak megfelelően csak féltérdig, hogy legalább megízleljük milyen ek az itteni habok, milyen ha az ember talpa alól a vulkanikus fekete homokot mossa ki a hullám, nem a dunai iszapot. És azért igen, a februári tenger-hőmérséklet még nem az a nyári csobbanós, de kellemesen frissítő volt és magát a homokot pedig olyan jó langyosra melegítette fel a nap, hogy bátran sétáltunk benne.
Végül az utolsó megállónk a misztikus keleti szigetorom előtt egy hagyományos falu volt. Ha hasonlítani akarnám valamihez, akkor Hollókőhöz lehetne, mert a sablon nagyjából ugyanaz: oké, van olyan része a falunak, ami csak kiállítási darab, vagy foglalkozásokat szoktak tartani, vagy forgatási helyszín volt (Dae Jang Geum, csedzsus epizódok egy részei) de a nagy része tényleg a mai napig lakott. Az emberek őrzi és éltetik a hagyományokat, és ennek is köszönhető, hogy Csedzsunak sikerült megtartania az ősi kultúráját a modern, mindent elsöprő turizmus mellett.
Itt végre láttunk élőben is fekete malacot, aki bátran feltápászkodott az egyetlen kőkerítéssel körülkerített kis parcellában, olyan erővel dőlt neki a falnak, hogy azt hittük még képes és kidönti vagy átugroja, de nem. Ezek a kőkerítések csak kívülről tűnnek úgy, mintha nem tartaná össze csak a szentlélek, valójában pedig bombabiztos stratégiával vannak összeillesztve, és nem fog ki rajta a fákat csavargató szél sem.
Nos, ez után már tényleg nem volt más hátra, csak a keleti csücsök. Másnapra Udo-t terveztük be, ami még Csedzsutól még keletebbre egy iciri-piciri sziget, de szép és van pár érdekessége, amit érdekes megnézni. Ezért foglaltunk szállást a keleti part mellett, hogy másnap már reggel átkompozhassunk. De ahogy kelet felé tartottunk, valahogy az egész táj elnéptelenedett, elvadult, beszürkült, esni kezdett az eső, és időnként hatalmasakat lökött az autón a szél. Tényleg egy pillanatig azt hittük, hogy a senki földje felé tartunk, annyira nem volt semmi sem az úton.
De végül csak beértünk valami épületek közé, aztán már lakóházak meg kajáldák is voltak, oké, megnyugodtunk, hogy talán mégis van itt élet... A szállásunk egészen puritán volt, legalábbis a tegnapihoz képest ég és föld, ugyanis ez hagyományos futonon alvós, padlófűtéses koreai szoba volt. Mert az ilyet is ki kell próbálni. Egyszerű koreai házikó, pár szoba volt az emeleten, közös fürdővel. Miután a padlófűtés szépen bemelegítette a szobánkat, már kellemes volt, és ijedezve néztünk ki időnként az ablakon, nehogy betörje a szél. Még az is kihívás lett volna, hogy kimenjünk az esőbe vacsoráért, ugyanis garantáltan két percen belül, bőrig áztunk volna. Így pizzát rendeltünk (mert hogy még a kies/kietlennek számító, elhagyatott keleti részen is van ilyen! ilyenkor tudom imádni Koreát) és nagyon utazós módon telefonról filmet néztünk.
Reggel, mikor felébredtünk, ez a kilátás fogadott. Majd egy órával később még sötétebb lett, az eső szemeregve esett, és a szél habár csendesebb volt, időnként újult erővel ránk támadt. Még induláskor megkérdeztük a szállás tulaját, hogy érdemes-e ilyen időben Udóra menni, mire a bácsi közölte, hogy nem közlekedik a komp, és a Jeju city-i repteret is lezárták... Ez már elegendő ok volt arra, hogy végül teljesen feladjuk az udói kiruccanást, és bevessük a B tervet, vagyis hogy ellátogassunk egy lávabarlangba.
Már a bejárata elég misztikus volt, két oldalra is tátongó lyuk sötét nyílt, de csak az egyikben vezetett végig az út. A hajdanán nagyon is aktív vulkáni tevékenység ennél nem is lehetne kézzel foghatóbb. Konkrétan az egész barlang bazaltból meg tufákból állt, a kőzetek a láva folyásirányában szilárdultak meg, akár tömör, vízszintes bazaltorgonákként, akár kitüremkedő púpokként, vagy épp erezetes, göcsörtös hullámokban.
Az út lefele.
A lassan csordogáló lávafolyam
A plafonról csöpögő láva
A teknősbéka láva
A sugárhajtású láva
A világörökség lávaoszlop.
Ez utóbbit felvették az UNESCO világörökség részévé, mondván, hogy 7,6 méteres magasságával a legnagyobb lávaoszlop az egész világon. Fenn található a kürtő, ahol befolyott az izzó cucc, majd lefolyt és a nagy lávafolyamba érve szép lassan kicsordogált a barlangból.
A barlangból kiérve végül a City felé vettük az irányt, mert az utolsó éjszakát ugyanabban a hotelben töltöttük, mint az elsőt. A mindig legrövidebb (de legkacskaringósabb) utat megtaláló GPS-szünk ezúttal egy tengerparti útra navigált, ahol rájöttünk, hogy van azért normális homokos part is a szigeten, kész ritkaság. :D
A rossz időre való tekintettel úgy döntöttünk, az utolsó délutánt rászánjuk a "nagyvárosi" életre, szóval kényelmesen beültünk a moziba, megnéztünk egy koreai filmet, hogy adjunk magunknak egy kis nyelvgyakorlást is így az egy hét végére (a 그래 가족 avagy My little brother-t néztük meg, nagyon cuki, a kissrác pedig gyönyörűen beszéli a kjongszandói hanglejtést, jó gyakorlásra is :P )
Majd visszavittük Urinampjont a kölcsönzőbe, és leadtuk (egyetlen karcolás nélkül, el sem hiszem, pedig volt néhány necces helyzetünk, köszönhetően a szuperjó koreai vezetési stílusnak). Végül a kölcsönző fizetett vissza nekünk, amiért hamarabb vittük vissza, mint az eredetileg lebeszélt idő. A pénzből betaxiztunk a városközpontba, és nagy nehezen találtunk egy jó kis csirkés helyet. Ez a nagyon koreai étel, a csirke-sör kombó a fiatalok körében maúgy nagyon népszerű, és tényleg az egyik legjobb étel szerintem :P :D Amúgy nem nyugati eredetű, valahol olvastam, hogy ez csak egy téveszme.
Szóval lezártuk az egész hetet egy kis csirkével, sörözéssel és újabb karaokizással, ahol a bácsi azért adott nekünk kedvezményt, mert külföldiek vagyunk. Tényleg el se akarom hinni, hogy ez végre egyszer az előnyünkre vált! :D
Ennyi történt, másnap már gyönyörű napos időnk lett, a reptér is működött, és biztonságban visszarepültünk, Luca a szöuli, én pedig a puszani forgalomba. Őszintén, mikor megérkeztem, úgy éreztem, mint mikor először kiléptem ki a koreai életbe augusztusban. Egyrészt Csedzsuhoz képest annyira más univerzum, másrészt pedig az egy hét vakációnak indult, de nagyon is otthonos feelingű útból visszajönni, "hazatérni" nagyon furcsa volt, mert Csedzsut nem éreztem kevésbé az otthonomnak, mint a puszani kollégiumot (sőt...). Beletelt még pár napba, mire kipihentem magam, mert a rengeteg befogadott élményt és információt időbe telt megemészteni és elraktározni.
Csedzsu tényleg a különlegességek és a kontrasztok világa, és hihetetlen, hogy ennek egy hétre én is a részese lehettem. Minden hely, ahol jártunk, mesélt valamiről, akár a vízesésekre, erdőkre vagy a lávakőzetekre gondolok, minden megelevenedett, ez a sziget egy élő mesekönyv a Föld történetéről és a koreai folklórról. Eleinte kételkedtem, vajon mennyire tudjuk februárban élvezni az amúgy nyári tengerpartozásra szerződtetett turistaszigetet, de most már úgy gondolom, soha nem mennék el oda nyáron, mert csalódnék benne. Egyrészt a hatalmas tömeg, a rengeteg kínai turista miatt, másrészt mert nyáron hőség van, rengeteget esik az eső és néha még párásabb/ködösebb, mint télen, amikor száraz a levegő.
Végre, hosszas válogatás után sikerült feltenni a google-ra a külön mappába a képeket, úgyhogy akinek van ideje őket végigtekinteni az tegye meg :)
Ennyi az élménybeszámoló az anyósülésről nézve, és aki kíváncsi a sofőr szemszögére, az ezen az oldalon művelődhet tovább: "Csedzsudo - 'mikor az élet bocsánatot kér azért, amilyen máskor' (1)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése