Egyre több, és több

Telnek a napok, és egy kell mondjam, egyre gyorsabban. Egyre hosszabb tanítási napok, egy re több házi, egyre több ismerős, egyre több program, egyre több terv, egyszóval, kicsit kezdenek felpörögni a dolgok. A múlt hétvégén még kétségbe voltam esve, hogy milyen lassan indul be itt az élet, mert a külföldi diákok klikkesednek, nincs bandázás, nincsenek koreai ismerőseim, és alig láttam valamit Busan nevezetességeiből... Aztán ha egyvalami beindul, az hozza magával a másikat, beindul a láncreakció...

Az "Ikidekongwon" (이기대공원) parkkal kezdődött minden, múlt hét szombaton. Mikor Adrival meg a férjével egy hooossszúúú sétát tettünk a tengerparton, befelé a városba. A városi hangulattól mentes, parkos, erdős parttól indultunk. Melinda életében először került ekkora hatalmas kiterjedésű vízfelülethez ilyen közelről (horoszkópja pedig: halak, úgyhogy indokolt a lelkesedés, hahaha) , először látott szikláknak nekicsapódó hullámokat, először érzett tengeri, sós permetet az arcán, először látott apró, rohangáló rákszerű állatokat a parton, először mászkált a part menti sekély tengerben a homokon... először látott valamit Korea természeti csodáiból. Szóval, Rousseau természetimádó lelke megint megszállt, és jó mélyeket szippantottam a levegőből, és igyekeztem magamba vésni minden momentumot, hogy még sokáig emlékezzek rá. Taxival mentünk ki, mert azzal volt a legegyszerűbb (és igen, életemben először ültem koreai taxiban), majd végiggyalogoltunk a hosszú, kiépített turistaúton a part mentén. Itt-ott lementünk a partra, a sziklákra, megtekintettünk egy barlangbejáratot, mindenhol fotózkodtunk, meg filmeztünk, jó turista módjára. Közben elkapott az eső is, de szerencsére mi nem voltunk cukorból, és aztán hamar el is állt. Begyalogoltunk a Gwanganliig, ami szerintem legalább 2 óra séta volt, de lehet, hogy több is, mert sokszor megálltunk. Gwanganli pedig Busan egyik nevezetessége, az egyik nagy strand a Haeundae mellett, és ráadásul a kilátás is pazar, mert itt van "a hatalmas, fehér híd" is (elnézést, de a nevét most nem tudom) ami Busan egyik jelképe. A már elfáradt, zsibbadt talpamat tehát megáztattam kicsit  a Koreai-szoros vizében, és utána aztán újult erővel róttam az utcákat, még mindig Adriékkal. Az a nap az "életemben először" címet is kaphatná, ugyanis életemben először voltam koreai tengerparton, hagyományos koreai piacon, életember először ültem be valahova asztali grillen sült húst enni és sojut (szodzsu) inni hozzá (ami meg kell hagyni, továbbra sem a kedvenc alkoholfajtám, de mégis olyan nagyon koreai a feelingje).

Aztán egy hatalmas habos karamellás lattét is megittunk, és valami édes kenyeret adtak hozzá tejszínhabbal meg karamellával leöntve, émelyítően édes ízű volt mindkettő, de azért jól esett. :P :D

Hétfőn még lelkesen ültem be az iskolapadba, de a lelkesedés elszállt Sipító tanárnő óráján, aki ráadásul néha olyan busani hanglejtéseket hallat, hogy legszívesebben hangosan felröhögnék... Csütörtökön meg közölte, hogy péntekre írjuk meg neki a fogalmazást, hogy hétfőre kijavíthassa, mert aztán jön a szünet, és le fogunk maradni. Amúgy végül maradtam az eredeti csoportomban, de a tempó gyorsult, elkezdtek hajtani minket a nyelvvizsgára, úgyhogy véglis élvezem, leszámítva, hogy fulladásig tanulhatjuk magunkat új szavakkal, annyi van belőlük... és így is mindig tök újak jönnek elő minden feladatban. Fent írtam, hogy egyre hosszabbak a tanítási napok, na ez annyit jelent, hogy beraktak heti egyszer egy plusz délutáni duplaórát (eredetileg csak szerdánként volt délután, most már keddenként is lesz). Ugyanis be akarják pótolni az összes órát ami a tanítási szünetek miatt elmarad majd. Kérdezem én, akkor mégis mire való a vakáció? De hát, ez Korea, a munkamániások országa, hehehe... Még jó, hogy nincs olyan sok szünet náluk. (na jó ezt nem gondoltam komolyan, igenis kellenének azok a szünetek, amik Európában vannak) Így lesz egy ötnapos szünetünk szeptemberben, majd 1 ünnepnap októberben, és vége, finito, mert a december 25-e is vasárnapra esik, és náluk a karácsony sem olyan ünnep, mint nálunk. Úgyhogy négy hónap verítékes melózás lesz, január közepéig. 

A nyelvsulis csoportunkban amúgy elsőre nagyon megijedtem az emberektől, mert hárman vagyunk európaiak összvissz, kb. a fele muszlim vallású, van 2 pakisztáni csávó, talán 2 indonéz, 1 bolíviai, 1 brazil, 2 afro, 1 laoszi, 1 üzbég, 1 iraki lány, szóval elég vegyes. Elején volt még egy amerikai, de ő átment a könnyebb csoportba végül. Nálunk sok a fiú, és ennek köszönhetően jó a hangulat általában, így aztán megbékéltem és már megbarátkoztam a csoporttal. Péntekenként például kb. az összes srác focizni jár fel a sportpályára, néha meccset játszanak a koreaiakkal, és legutóbb felnéztem én is a pályára, egész nagy volt a hangulat!

A héten volt az egyetemi klubokba való jelentkezés, és hát mivel eddig még a nyelvtanárokon kívül nincs egy koreai ismerősöm sem Busanban, muszáj volt bátorságot vennem és körülnéznem, ha meg akarok tanulni beszélni.  

Ahogy az az itteni egyetemeken divat, mindenféle klubokat működtetnek a diákok, legyen az művészeti, sportos, önkéntes, vallási alapú, vagy akármilyen közös érdeklődésű. Három napon át kis asztalokra pakoltak ki, és promotáltak, toboroztak embereket. (Amúgy meg kb. minden ilyen klub kap egy külön kistermet, ahova összejárhatnak, vagy a sportklubok nyilván máshova járnak edzeni) Na hát én fel is jelentkeztem egy pár helyre, bár még nem tudom pontosan, hogy melyikben maradok benne. Egyelőre egy könnyűzenei klubban voltam egyszer, ami elég lazának tűnik, mert nincs semmi megkötés, hogy mikor kell menni, műfaji behatároltság sincs... olyannyira, hogy nem sikerült még kiderítenem, hogy milyen műfajt szeretnek leginkább, de talán pont ezért mindenki művelheti a saját műfaját. Hát csütörtökön vettem a bátorságot és átléptem a hangszigetelt ajtót, hogy ismerkedjek a helyzettel... Nos, angolul csak épphogy tudnak, úgyhogy koreaiul kell majd boldogulnom, egy pont a nyelvgyakorlás javára. Viszont maga a klub tényleg laza, kb. beszállingózik aki akar, döglődik egy kicsit, beszélget, néha valamit játszik, vagy énekelget, aztán megint döglődik... Bár állítólag ez a legtöbb ilyen klubról elmondható, én azért a zenetábor feszített órarendjéhez szokva kicsit többet vártam. Arra viszont tényleg jó, hogy ismerkedjek, és bevessem magam a társadalmi életbe.

Most már egyre több külföldi diákot is ismerek itt, bár ez nem azt jelenti, hogy tudom, hogy kit hogy hívnak, mit tanul és hol született és blablabla... Rájöttem, hogy szinte mindegy is, kit hogy hívnak és honnan jött, és milyen vallású, mert ha van közös érdeklődés, akkor jól tudunk mulatni, legyen szó sportról, sorozatokról, együttesekről, pizzáról...:P 

A péntek este itt is péntek este, szóval mindenki kimegy, és hát mivel kb. 1 utcácskára korlátozódik le az éjszakai élet itt az egyetem közelében, nem olyan nagy csoda, hogy összefutnak az emberek. Spontánnak indult, de 12-en lettünk, elmentünk pizzázni, de később még vagy hatan beállítottak ugyanabba a pizzázóba, akikkel nem is beszéltünk össze. Szinte majdnem mindenkit ismerek már látásból, vagy hogy melyik szintű csoportba jár, és milyen nemzetiségű. A legtöbb embert az ország alapján jegyzem meg, de a nevükről pl. fogalmam sincs... tehát ha meg kéne neveznem az asztalnál ülőket, akkor azt mondanám, hogy az ott Miss Üzbegisztán, ő itt Ms Indonézia, Ms Malajzia, stb... De ezzel mindenki így van, és nem is várjuk el egymástól, hogy kívülről fújják a furi hangzású bonyolult neveket. 

Azt még nem tudom, kik lesznek az igazi barátaim... egyelőre hol ezekkel, hol azokkal vagyok, mikor hogyan verődik össze a társaság, de nem is akarom elsietni, úgyis kialakul.

És ha már pénteken ennyire összeverődött a társaság, nem múlhatott el a nélkül, hogy elmenjünk szórakozni is: páran ugyan hazamentek hamarabb, de bennünk még volt tenni akarás, ezért heten megkerestük a legközelebbi, megfizethető karaoke bárt (vagyis norebángot) és beültünk kornyikálni kicsit. Ez úgy működik, hogy órákra ki lehet bérelni egy szobát, ahol van egy tv, fények, mikrofon, komplett felszerelés a karaokihoz, és zártkörűen csak azé a társaságé arra az időre a szoba, amikorra kibérelték, Ahol mi voltunk, kb. 15 ezer won volt egy óra, ez szerintem olcsó volt, bár fogalmam sincs az árakról, de a szoba nagyon egyszerű és dizájn nélküli volt, tehát épp csak annyi, hogy a célnak megfelel. Jól szórakoztunk, kikiabáltuk ami kifért  a torkunkon, ledolgoztuk a pizzát. :P, És végre, a norebángot is kipipálhattam a bakancslistámon!
Ma voltunk egy olyan környéken, ami egy külön világot jelképez: china townnak hívják, vagy russian townnak, én nem tudom eldönteni, mert igazából jelen van egyszerre a kettő. Egymást váltogatják a kínai, orosz és koreai feliratok, boltok, motelek, pénzváltók, minden arról árulkodik, hogy itt aztán zajlik éjszaka az élet, na meg a kereskedés. Tényleg annyi pénzváltó meg táskabolt van, hogy piszkos fantáziánk ezt a kettő dolgot is össze akarta kapcsolni... Egyébként azért jöttünk ide (magyar barátaimmal :)), mert hallottuk, hogy lehet magyaros élelmiszereket kapni. És tényleg!! Találtunk tejfölt, túrót, disznó(?)zsírt, kefírt, finom tésztájú péksütiket, és nem is voltak olyan egekbe szökőek az árak! Úgyhogy néha napján majd vissza fogok ide térni, bár az biztos, hogy nem egyedül, és lehet, hogy jó lenne a cirill ábécét is megtanulnom előtte...

Egyébként ismerkedek a kampusszal is, most már majdnem körbejártam az egészet. Hegyoldalon vagyunk, tehát kisebb túrázás felmenni akárhová, mivel a koli van legalul, úgyhogy a testedzéssel nem lesz gondom. A nylevsuli mondjuk ropppant közel van, épp csak öt méter séta a kolikijárattól az másik épület bejáratáig. A tudást csak kitartó, verítékes munkával szerezhetjük meg, és ez a szó szoros értelmében értendő, ha valaki el akar jutni a könyvtárba. Ugyanis ez található a kampusz legmagasabb pontján, ide tényleg erőfeszítés felkapaszkodni, de ha már ott vagyunk, a kilátás kárpótol mindenért. Persze sosem lehet eleget tanulni, mindig van tovább, és erre a metaforára is ott van az a kis ösvény, ami még a könyvtár épülete mellett vezet felfele az erdőben, tovább a hegy tetejére. Az ügyintéző koreai nő mondta nekünk, hogy állítólag fel lehet kirándulni a hegy tetejére, és körbejárni, de az egy kisebb túra. Azért a bakancslistámra persze már felírtam. :)

A kilátás a könyvtár mellől

Van egy hatalmas sportpályánk is, ott szoktak focizni, (szinte egész nap mindig vannak valakik) este meg futni, sétálni, beszélgetni, tök nagy közösségi élet van olyan este 10 körül is. És hát el vagyok ájulva a növényektől, parkosítástól, ez az összetévesztetetlen ázsiai stílus nekem nagyon bejön, és pont ma reggel fedeztem fel milyen jó kis padok vannak a kertek csendesebb zugaiban. Szóval minden olyan szép, hogy akár a következő koreai sorozatot itt is forgathatnák, mert minden meg van hozzá. A hatalmas egyetemi épületek, a kert, a lépcsők, a kis éttermek, a kávézók, az éjjel nappali boltok, stb.

Képek a kampuszról: 

Rengeteg képet csináltam, ezért külön tettem fel őket egy galériába, ezen a linken lesz elérhető:
Korea - további képek