Karácsony helyett

 Itt a chuseok, vagyis öt nap szünet (szerdától vasárnapig), és habár nem tudatosan terveztem így, de végül úgy alakult, hogy ennél csuszokosabban már nem is csuszokolhattam volna (körülményekhez képest). (Ezt arra értem, hogy a magunk módján, külföldi egyetemistákhoz képest.)

Persze azért nem indult zökkenőmentesen a hét...Hétfőn mindjárt két földrengéssel kezdődött, és nem épp a "meg sem érzem" fajtából való volt, hanem a "mindjárt kirántják alólam a talajt" , és a "belerázkódik az egész ház" típust kaptuk. Este, 19:44 perc volt. A koliszobában voltam,és éppen álltam, mikor jött. Alattomos dolog, mert először rá se lehet jönni, mi van. A hang, az lehet akár teherautó, akár repülőgép, aztán villámgyorsan ránt egyet a föld, na nem esünk el tőle, nem repülnek le a dolgok a polcról, de határozottan olyan érzés, mintha ki akarnák rántani a talajt magad alól. Csak pár másodperc volt, és mire rájöttem, mi történt, már el is múlt. Na jó, gondoltam oké, ez volt életem eddigi legerősebb földrengése, eddig egyetlen egyszer emlékszem valami nagyon enyhére, talán 2-3-as lehetett, ami a "alig érzem" kategória volt. Azért Melinda elővigyázatosságból nem ment el még fürdeni, mert hát ki tudja, lesz-e utórengés. De csak nem jött. Bámultam a gépet, valamivel lefoglaltam magam, közben már mondogattam magamnak, hogy "el kéne menni fürdeni... le kéne menni vacsorát csinálni..."de hát lustaság félegészség. Addig addig húztam az időt, hogy majd' egy óra telt el, mire összeszedtem a serpenyőt meg a főzős cókmókot, hogy kimenjek tojásrántottát csinálni. Éppen becsuktam magam mögött az ajtót a folyosón, szokás szerint a gondolataimba merülve, ezért megint csak fel se tűnt, hogy jött a következő. A kulcsom a zárban, hallom az ajtócsapkodásokat, páran kiáltottak valamit, de kínaiul, hát azt meg kiszűri a fülem. De már rázkódott az egész ház, és robaj volt, és éreztem, hogy ez nem egy kis ötös erősség, mint az előbb, és nem ér véget három másodpercen belül, ez bizony rángat, mint a fene, és mindenki rohan a folyosón a lépcsőházba, mint az őrült. Bezárjam az ajtót, és úgy menjek, vagy hagyjam a fenébe, és rohanjak mint akit kergetnek? Erősen markoltam a kulcsom a zárban, mert ide-oda rángatta a föld, mintha azon veszekednék vele, hogy kié legyen. Végül valahogy sikerült kirántanom, és emlékezetem szerint bezártam, úgy indultam futva a lépcsőházba. Van, akik azt mondják, hogy jobb ilyenkor egy asztal alá vagy az ajtófélfa alá állni, de ennél az erősségnél, úgy, hogy tizenegy emelet van a fejem fölött, és csak két emeletet kell megtenni, hogy kiérjek az utcára, már nem volt kérdéses, hogy mit kell tennem. Futni, és kiérni mihamarabb az épületből valami olyan helyre, ahol nem omolhat rám se elektromos vezeték, se már törmelék. És itt két lehetőségem volt: a földszint felé futni, ki a kis utcára, ahol igenis vannak vezetékek és mindenféle könnyebb lakóházak, vagy a negyedik emeleti kijárathoz menni, ami a kampuszra nyílik, ahol ugyan magasabb épületek vannak, de több tér van az utcán. Hosszú ezt így leírni, de egy pillanat alatt átcikázott a fejemben az egész, és végül felfele indultam el. Olyan volt, mint az Abigélben a légiriadó, vagy egy akármilyen katasztrófafilmben ha megszólal a vészcsengő, mindenki dübörgött le a lépcsőkön, a lépcsőházajtót kézről kézre adtuk egymásnak, mindenki magát mentette, de pániksikolyok és hisztéria nélkül. Vagy ha volt is, az agyam annyira kiszűrte, hogy csak a trappoló lépések zaja maradt meg belőle. Mire kiértem a lépcsőházból, hirtelen csend lett. Átvágtam a kis előtéren, kisiettem az épületből, de már csend volt, már nem rángatták a talajt, nem remegett semmi. Vége volt. Hát volt értelme szaladni? De hát ki tudta előre... A legtöbben enyhén sokkos állapotban kezdtek el beszélgetni, hiszen ők sem éltek még meg ekkora földrengést. Se Bolíviában, se Thaiföldön, se máshol... Egyetlen lány volt, aki teljes hidegvérrel mondta, hogy ne aggódjunk, mert ez az első utórengés a legnagyobb, tehát ennél már csak kisebb lehet. Ő Bhutánból származik, és náluk Tibetben elég gyakoriak az ilyesmik. Volt már, hogy az egész éjszakát az autóban töltötték, mert nem tudták, pontosan mikor mehetnek vissza a házba.Náluk az épületeket is úgy építik, hogy bombabiztosak legyenek: enyhén trapéz alakú, hat emeletesnél nem magasabb házakban laknak, mert ezekben nem tehet nagy kárt a lemezek mozgolódása. De Koreában az ilyesmi nem szokványos dolog... és bár 3-as 4-es erősségű rengések időnként vannak, de 1978 óta, mióta ezt a fajta mérést használják, ilyen erős még egyszer sem volt, vagyis 5,8-as magnitúdójú. Busan pedig elég közel volt a központhoz, innen nagyjából 1 óra vonattal. Ezért természetes, hogy mindenki nagyon megijedt, másodpercek alatt megtelt a kampusz a még itt levő emberekkel, koreaiakkal, külföldiekkel egyaránt. Valamennyi idő leteltével elkezdtek visszaszállingózni, mi pedig páran úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az útlevelünkért és a pénzünkért, és kimegyünk valahova, hogy még véletlenül se omoljon ránk a kollégium. Melinda szépen visszavitte a szatyorban a serpenyőt, a tojásokat, (nem törtek össze!) a mosogatószert, stb, és lemondott az aznapi tojásrántottáról... Helyette inkább vett magának egy rament az éjjel-nappaliban, és szürcsölve megeszegette a focipálya szélén. Egész kis társaság gyűlt össze, és békésen leültünk a nézőtérre, hogy megvárjuk a hajnali kettőt... Néhány hír szerint ugyanis még lehetett számítani egy ennél is erősebb rengésre, éjfél és 2 óra között. Habár a józan eszem a bhutáni lánnyal értett egyet, hogy nem lesz már több veszélyes rengés, az ijedtség, és az óvatosság arra intett, hogy inkább kinn várjam meg azt a két órát. Meg aztán az sem utolsó, hogy volt társaság, akikkel lehetett múlatni az időt. Végül aztán csak nem jött semmi. Pedig mi már végigfuttattunk az összes elméletünket, hogy hol lennénk nagyobb/kisebb biztonságban, stb. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ezek után én még aludni fogok, ugyanis az emeleteságy tetején a plafont bámulva csak azt vártam, mikor fog rám omlani. De aztán persze a fáradtság győzött  a stressz fölött, pedig stresszből is volt rendesen, mert másnapra ígérték a tanárok a próbanyelvvizsga megírását. (Csak a mi csoportunkban, kötelező jelleggel, óra helyett)

Másnap végül kicsit enyhébbre sikerült a nap, de nem a földrengés miatt, hanem mert mondta a tanár, hogy a délutáni órát most nem tartja meg, mert menjünk inkább rizssütit enni és hanbokruhát próbálni csuszok alkalmából, és inkább otthon fejezzük be a nyelvvizsgás olvasási szövegértést. A földrengés persze téma volt, de szerencsére inkább csak az ijedelem volt nagy, a károk nem. Igazából nem is tudok semmi komoly kárról, még a polcainkról sem estek le a cuccaink, az egyedüli maradandó sérülést a szobakulcsom szenvedte, a zárban való rángatástól ugyanis meghajlott, majd később, mikor megpróbáltam visszahajlítani, eltörött. 

Nem mondom, hogy azóta túl nyugodtak a napjaim, mert ha elrepül a fejünk fölött egy repülő, vagy dörög az ég, megint arra gondolok, hogy megrázkódik-e a ház, vagy sem. Nem alaptalan az aggodalom, mert a hírek azt mondták, lehet még számítani rengésekre. Habár nem mondták, hogy mikor, és milyen erősségre, annyit mondtak csak, hogy mostanság gyakoribbak a rengések, és valamivel erősebbek, mint régen. Én csak remélem, hogy ennél nem lesz sosem erősebb, mert egy hatosnál magasabb már komoly károkat tehet a magas házakban is, és az aztán végképp nem lenne jó, ha ránk omlana bármi is. De igazából hihetetlenül izgalmas dolog ez a földrengés, jó kaland volt, a most közelgő tájfun már nem is aggaszt, igaz, hogy az nem jön el Koreáig, mert szépen elmegy Japán déli csücske felé. 

***

Kicsit eltértem az eredeti tervezett témától, és kicsit ömlengősebbre sikeredett eddig, de a természet megkövetelte, hogy ennyit neki szenteljek.

Szóval akkor visszatérek az eredeti témára... mi is az a chuseok?

A koreai hálaadás, a koreai Mikulás, Jézuska, ki hogyan fogja fel... A családok ekkor jönnek össze, szertartásokat tartanak a halottak tiszteletére, hatalmas lakomákat rendeznek, a gyerekek ajándékot, pénzt kapnak, ilyesmik. Mindenki rizstésztából készült rizstortákat fogyaszt, meg persze sok más rendes ételt. A rizstortát ne úgy képzeljük el, mint a nyugati értelemben vett tortát; igazából van sok fajta, van ami leginkább a nudlira hasonlít, valamilyen töltelékkel, van ami felfújt tésztájú, és szinte mindegyik édeskés. Elsőre furcsa lehet, de ha az ember megbarátkozik az állagával, rájön, hogy mennyire rá lehet függeni (mint általában itt a rizsre és a csípős-paprikaszószra.  Legalábbis én kezdek ráfüggeni ezekre, azt hiszem... :P :D)

Na szóval, vissza az eredeti témához, tehát a chuseok. Igen, sokan elutaztak, vakációznak, de az "újak", akiknek se tapasztalatuk, se pénzük nincs a nagy utakhoz, maradtunk, és próbáljuk felfedezni Busannak azokat a részeit, amiket érdemes megtekinteni. Kedden az egyetem jóvoltából kaptunk egy kis kóstolót a rizstortás dolgokból, és ahogy fent leírtam, elsőre furcsa volt, de voltak köztük nagyon finom félék is. Nekem  a sima natúr, "hab állagú" jön be leginkább, ami csak enyhén édes. Ha a kis eszem iszom a kampuszon nem hozta volna meg a chuseok hangulatát, akkor a másnapi esti séta már biztosan: a lányokkal kitaláltuk, hogy lemegyünk a Gwangallire megnézni az esti fényeket. (A Gwangalliről írtam már előzőleg) Szóval négyen elindultunk (bhutáni, üzbég és kazah lány, meg én), vettünk egy kis kaját-piát a boltban, és kiültünk a tengerpartra bambulni, és a hullámok monoton verését hallgatni.

Nem látszódik, de sokan voltak lenn, nagyon kellemes volt a hangulat, lehetett kis tűzijátékokat venni, valakik lámpásokat eregettek fel, (telihold előtt egy nappal volt, teliholdnál pedig kívánni lehet!), volt egy srác aki bűvészkedett, a gyerekek játszottak a part mentén a vízben, a fiatalok sétáltak, ücsörögtek, ittak, mindenki közösségi életet élt. Tehát ha eddig nagyon nem tudtam mit kezdeni a chuseokkal, most már lett fogalmam róla, mi is ez, A nagy boltok meg a legtöbb étterem bezárt már egész nap, de a kávézók és kisebb boltok még nyitva voltak, és néhol az utcán kilóra árulták a rizssütiket (meg a selyemhernyót meg valami tengeri csigafélét, furik voltak, nem az én műfajom, nem is érdeklődtem, mik lehetnek azok).

És én tényleg nem direkt terveztem így, de másnap, pont teliholdkor, elmentem egy buddhista templomba. A bhutáni lány mondta, hogy a telihold a legjobb időpont ilyen helyre menni, ráadásul ez most pont a chuseok napja, szóval duplán-triplán jó. És egy kicsit olyan érzésem lett, mint otthon karácsonykor: itt is mindenki (vagy legalábbis sokan) templomba mentek, leborultak és imádkoztak, nagy volt a mászkálás. De ennek ellenére is egész jól át lehetett érezni a hely csendes, nyugodt hangulatát, nagyjából úgy, ahogyan elképzeltem. Maga a kolostor benn van az erdőben, gyönyörű patak csordogál le, hatalmas sziklákkal van tele az erdő, eszméletlenül jó hely, egész nap elbírtam volna. :P Nagyon nem is tudok róla mit mondani, mert nem tudom rendesen szavakba foglalni.

A kolostor egyik részében egyébként pont imádság volt, vagy nem tudom pontosan mi, de felvettem :):)

Egy kicsit beleszagoltam ebbe a csuszokba, és nem rossz, bár annyira teljesen más a mi karácsonyunktól, hogy nem tudnám megszokni. Koreában ráadásul a karácsony úgy nem is ünnep, bár a 25. munkaszüneti nap, és van fa állítás meg milliónyi giccses dísz, de inkább csak amolyan kirakat, amerikai hatás, és főleg  a szerelmespárok ünneplik, nem a család. Ennek következtében téli szünet sincs, és mivel idén 25-e vasárnapra esik, még annyira sem lesz meg a hangulata, hiszen másnapra majd tanulnunk kell. :P Úgyhogy azt hiszem sok mézeskalács meg mákosbeigli fog kelleni, hogy levezessem a stresszt :P 

És sajnos a csuszok többi részét minden valószínűséggel a négy fal közt fogom tölteni, mert ennek a ciklonnak köszönhetően folyamatosan esik. Ami nem baj persze, mert magolhatom a szavakat, meg megírhatom a házikat... de akkor is, blogot írni, és képeket feltölteni még mindig nagyobb móka, mint a szavak fölött görnyedni. XD

 (Ó igen, a tetők és kerítések a gyengéim, egyszerűen annyira jól néznek ki, olyan hangulatosak, hogy nem bírtam nem lefotózni... és a tetők tényleg annyira egymásra vannak építve, hogy simán tudhattak rajta ugrabugrálni  a nindzsák és bérgyilkosok az éj leple alatt :P )

További képek a galáriában, amit a jobboldali menüsorban találsz! :) 

Egyre több, és több

Telnek a napok, és egy kell mondjam, egyre gyorsabban. Egyre hosszabb tanítási napok, egy re több házi, egyre több ismerős, egyre több program, egyre több terv, egyszóval, kicsit kezdenek felpörögni a dolgok. A múlt hétvégén még kétségbe voltam esve, hogy milyen lassan indul be itt az élet, mert a külföldi diákok klikkesednek, nincs bandázás, nincsenek koreai ismerőseim, és alig láttam valamit Busan nevezetességeiből... Aztán ha egyvalami beindul, az hozza magával a másikat, beindul a láncreakció...

Az "Ikidekongwon" (이기대공원) parkkal kezdődött minden, múlt hét szombaton. Mikor Adrival meg a férjével egy hooossszúúú sétát tettünk a tengerparton, befelé a városba. A városi hangulattól mentes, parkos, erdős parttól indultunk. Melinda életében először került ekkora hatalmas kiterjedésű vízfelülethez ilyen közelről (horoszkópja pedig: halak, úgyhogy indokolt a lelkesedés, hahaha) , először látott szikláknak nekicsapódó hullámokat, először érzett tengeri, sós permetet az arcán, először látott apró, rohangáló rákszerű állatokat a parton, először mászkált a part menti sekély tengerben a homokon... először látott valamit Korea természeti csodáiból. Szóval, Rousseau természetimádó lelke megint megszállt, és jó mélyeket szippantottam a levegőből, és igyekeztem magamba vésni minden momentumot, hogy még sokáig emlékezzek rá. Taxival mentünk ki, mert azzal volt a legegyszerűbb (és igen, életemben először ültem koreai taxiban), majd végiggyalogoltunk a hosszú, kiépített turistaúton a part mentén. Itt-ott lementünk a partra, a sziklákra, megtekintettünk egy barlangbejáratot, mindenhol fotózkodtunk, meg filmeztünk, jó turista módjára. Közben elkapott az eső is, de szerencsére mi nem voltunk cukorból, és aztán hamar el is állt. Begyalogoltunk a Gwanganliig, ami szerintem legalább 2 óra séta volt, de lehet, hogy több is, mert sokszor megálltunk. Gwanganli pedig Busan egyik nevezetessége, az egyik nagy strand a Haeundae mellett, és ráadásul a kilátás is pazar, mert itt van "a hatalmas, fehér híd" is (elnézést, de a nevét most nem tudom) ami Busan egyik jelképe. A már elfáradt, zsibbadt talpamat tehát megáztattam kicsit  a Koreai-szoros vizében, és utána aztán újult erővel róttam az utcákat, még mindig Adriékkal. Az a nap az "életemben először" címet is kaphatná, ugyanis életemben először voltam koreai tengerparton, hagyományos koreai piacon, életember először ültem be valahova asztali grillen sült húst enni és sojut (szodzsu) inni hozzá (ami meg kell hagyni, továbbra sem a kedvenc alkoholfajtám, de mégis olyan nagyon koreai a feelingje).

Aztán egy hatalmas habos karamellás lattét is megittunk, és valami édes kenyeret adtak hozzá tejszínhabbal meg karamellával leöntve, émelyítően édes ízű volt mindkettő, de azért jól esett. :P :D

Hétfőn még lelkesen ültem be az iskolapadba, de a lelkesedés elszállt Sipító tanárnő óráján, aki ráadásul néha olyan busani hanglejtéseket hallat, hogy legszívesebben hangosan felröhögnék... Csütörtökön meg közölte, hogy péntekre írjuk meg neki a fogalmazást, hogy hétfőre kijavíthassa, mert aztán jön a szünet, és le fogunk maradni. Amúgy végül maradtam az eredeti csoportomban, de a tempó gyorsult, elkezdtek hajtani minket a nyelvvizsgára, úgyhogy véglis élvezem, leszámítva, hogy fulladásig tanulhatjuk magunkat új szavakkal, annyi van belőlük... és így is mindig tök újak jönnek elő minden feladatban. Fent írtam, hogy egyre hosszabbak a tanítási napok, na ez annyit jelent, hogy beraktak heti egyszer egy plusz délutáni duplaórát (eredetileg csak szerdánként volt délután, most már keddenként is lesz). Ugyanis be akarják pótolni az összes órát ami a tanítási szünetek miatt elmarad majd. Kérdezem én, akkor mégis mire való a vakáció? De hát, ez Korea, a munkamániások országa, hehehe... Még jó, hogy nincs olyan sok szünet náluk. (na jó ezt nem gondoltam komolyan, igenis kellenének azok a szünetek, amik Európában vannak) Így lesz egy ötnapos szünetünk szeptemberben, majd 1 ünnepnap októberben, és vége, finito, mert a december 25-e is vasárnapra esik, és náluk a karácsony sem olyan ünnep, mint nálunk. Úgyhogy négy hónap verítékes melózás lesz, január közepéig. 

A nyelvsulis csoportunkban amúgy elsőre nagyon megijedtem az emberektől, mert hárman vagyunk európaiak összvissz, kb. a fele muszlim vallású, van 2 pakisztáni csávó, talán 2 indonéz, 1 bolíviai, 1 brazil, 2 afro, 1 laoszi, 1 üzbég, 1 iraki lány, szóval elég vegyes. Elején volt még egy amerikai, de ő átment a könnyebb csoportba végül. Nálunk sok a fiú, és ennek köszönhetően jó a hangulat általában, így aztán megbékéltem és már megbarátkoztam a csoporttal. Péntekenként például kb. az összes srác focizni jár fel a sportpályára, néha meccset játszanak a koreaiakkal, és legutóbb felnéztem én is a pályára, egész nagy volt a hangulat!

A héten volt az egyetemi klubokba való jelentkezés, és hát mivel eddig még a nyelvtanárokon kívül nincs egy koreai ismerősöm sem Busanban, muszáj volt bátorságot vennem és körülnéznem, ha meg akarok tanulni beszélni.  

Ahogy az az itteni egyetemeken divat, mindenféle klubokat működtetnek a diákok, legyen az művészeti, sportos, önkéntes, vallási alapú, vagy akármilyen közös érdeklődésű. Három napon át kis asztalokra pakoltak ki, és promotáltak, toboroztak embereket. (Amúgy meg kb. minden ilyen klub kap egy külön kistermet, ahova összejárhatnak, vagy a sportklubok nyilván máshova járnak edzeni) Na hát én fel is jelentkeztem egy pár helyre, bár még nem tudom pontosan, hogy melyikben maradok benne. Egyelőre egy könnyűzenei klubban voltam egyszer, ami elég lazának tűnik, mert nincs semmi megkötés, hogy mikor kell menni, műfaji behatároltság sincs... olyannyira, hogy nem sikerült még kiderítenem, hogy milyen műfajt szeretnek leginkább, de talán pont ezért mindenki művelheti a saját műfaját. Hát csütörtökön vettem a bátorságot és átléptem a hangszigetelt ajtót, hogy ismerkedjek a helyzettel... Nos, angolul csak épphogy tudnak, úgyhogy koreaiul kell majd boldogulnom, egy pont a nyelvgyakorlás javára. Viszont maga a klub tényleg laza, kb. beszállingózik aki akar, döglődik egy kicsit, beszélget, néha valamit játszik, vagy énekelget, aztán megint döglődik... Bár állítólag ez a legtöbb ilyen klubról elmondható, én azért a zenetábor feszített órarendjéhez szokva kicsit többet vártam. Arra viszont tényleg jó, hogy ismerkedjek, és bevessem magam a társadalmi életbe.

Most már egyre több külföldi diákot is ismerek itt, bár ez nem azt jelenti, hogy tudom, hogy kit hogy hívnak, mit tanul és hol született és blablabla... Rájöttem, hogy szinte mindegy is, kit hogy hívnak és honnan jött, és milyen vallású, mert ha van közös érdeklődés, akkor jól tudunk mulatni, legyen szó sportról, sorozatokról, együttesekről, pizzáról...:P 

A péntek este itt is péntek este, szóval mindenki kimegy, és hát mivel kb. 1 utcácskára korlátozódik le az éjszakai élet itt az egyetem közelében, nem olyan nagy csoda, hogy összefutnak az emberek. Spontánnak indult, de 12-en lettünk, elmentünk pizzázni, de később még vagy hatan beállítottak ugyanabba a pizzázóba, akikkel nem is beszéltünk össze. Szinte majdnem mindenkit ismerek már látásból, vagy hogy melyik szintű csoportba jár, és milyen nemzetiségű. A legtöbb embert az ország alapján jegyzem meg, de a nevükről pl. fogalmam sincs... tehát ha meg kéne neveznem az asztalnál ülőket, akkor azt mondanám, hogy az ott Miss Üzbegisztán, ő itt Ms Indonézia, Ms Malajzia, stb... De ezzel mindenki így van, és nem is várjuk el egymástól, hogy kívülről fújják a furi hangzású bonyolult neveket. 

Azt még nem tudom, kik lesznek az igazi barátaim... egyelőre hol ezekkel, hol azokkal vagyok, mikor hogyan verődik össze a társaság, de nem is akarom elsietni, úgyis kialakul.

És ha már pénteken ennyire összeverődött a társaság, nem múlhatott el a nélkül, hogy elmenjünk szórakozni is: páran ugyan hazamentek hamarabb, de bennünk még volt tenni akarás, ezért heten megkerestük a legközelebbi, megfizethető karaoke bárt (vagyis norebángot) és beültünk kornyikálni kicsit. Ez úgy működik, hogy órákra ki lehet bérelni egy szobát, ahol van egy tv, fények, mikrofon, komplett felszerelés a karaokihoz, és zártkörűen csak azé a társaságé arra az időre a szoba, amikorra kibérelték, Ahol mi voltunk, kb. 15 ezer won volt egy óra, ez szerintem olcsó volt, bár fogalmam sincs az árakról, de a szoba nagyon egyszerű és dizájn nélküli volt, tehát épp csak annyi, hogy a célnak megfelel. Jól szórakoztunk, kikiabáltuk ami kifért  a torkunkon, ledolgoztuk a pizzát. :P, És végre, a norebángot is kipipálhattam a bakancslistámon!
Ma voltunk egy olyan környéken, ami egy külön világot jelképez: china townnak hívják, vagy russian townnak, én nem tudom eldönteni, mert igazából jelen van egyszerre a kettő. Egymást váltogatják a kínai, orosz és koreai feliratok, boltok, motelek, pénzváltók, minden arról árulkodik, hogy itt aztán zajlik éjszaka az élet, na meg a kereskedés. Tényleg annyi pénzváltó meg táskabolt van, hogy piszkos fantáziánk ezt a kettő dolgot is össze akarta kapcsolni... Egyébként azért jöttünk ide (magyar barátaimmal :)), mert hallottuk, hogy lehet magyaros élelmiszereket kapni. És tényleg!! Találtunk tejfölt, túrót, disznó(?)zsírt, kefírt, finom tésztájú péksütiket, és nem is voltak olyan egekbe szökőek az árak! Úgyhogy néha napján majd vissza fogok ide térni, bár az biztos, hogy nem egyedül, és lehet, hogy jó lenne a cirill ábécét is megtanulnom előtte...

Egyébként ismerkedek a kampusszal is, most már majdnem körbejártam az egészet. Hegyoldalon vagyunk, tehát kisebb túrázás felmenni akárhová, mivel a koli van legalul, úgyhogy a testedzéssel nem lesz gondom. A nylevsuli mondjuk ropppant közel van, épp csak öt méter séta a kolikijárattól az másik épület bejáratáig. A tudást csak kitartó, verítékes munkával szerezhetjük meg, és ez a szó szoros értelmében értendő, ha valaki el akar jutni a könyvtárba. Ugyanis ez található a kampusz legmagasabb pontján, ide tényleg erőfeszítés felkapaszkodni, de ha már ott vagyunk, a kilátás kárpótol mindenért. Persze sosem lehet eleget tanulni, mindig van tovább, és erre a metaforára is ott van az a kis ösvény, ami még a könyvtár épülete mellett vezet felfele az erdőben, tovább a hegy tetejére. Az ügyintéző koreai nő mondta nekünk, hogy állítólag fel lehet kirándulni a hegy tetejére, és körbejárni, de az egy kisebb túra. Azért a bakancslistámra persze már felírtam. :)

A kilátás a könyvtár mellől

Van egy hatalmas sportpályánk is, ott szoktak focizni, (szinte egész nap mindig vannak valakik) este meg futni, sétálni, beszélgetni, tök nagy közösségi élet van olyan este 10 körül is. És hát el vagyok ájulva a növényektől, parkosítástól, ez az összetévesztetetlen ázsiai stílus nekem nagyon bejön, és pont ma reggel fedeztem fel milyen jó kis padok vannak a kertek csendesebb zugaiban. Szóval minden olyan szép, hogy akár a következő koreai sorozatot itt is forgathatnák, mert minden meg van hozzá. A hatalmas egyetemi épületek, a kert, a lépcsők, a kis éttermek, a kávézók, az éjjel nappali boltok, stb.

Képek a kampuszról: 

Rengeteg képet csináltam, ezért külön tettem fel őket egy galériába, ezen a linken lesz elérhető:
Korea - további képek

Szöulból az iskolapadba

Vagyis két nagy részről kellene beszámolnom, Szöulról, és a suliról.... kezdem a kellemesebbel.

   Alig 24 órát töltöttünk Szöulban, pontosabban az egyik peremvárosban, Seongnamban, és hát vajmi kevés volt. Legalább két éjszakát kellett volna ott töltenünk (vagy egyenesen az egész nyelvi évet, ha rajtam múlna :P ) . A szállásunk nagyon perfekt volt, új és tiszta szobák, tágasak, nagy fürdővel, saját tévével... (Itt finoman megjegyzem, hogy egészségesen kifangörlösködtem magamat, mivel végre egyenesen  koreai adásban nézhettünk aznap este sorozatot :p ) Persze csak késő este, mivel máskor nem is lett volna időnk rá, annyira beosztottak. Első nap vacsi, utána 2 óra szabadprogram, másnap reggeli, orientáció (=előadások), ebéd, és aztán mehettünk is haza. Hát így, hogy több, mint 5 óráig utaztunk fel Szöulba különbusszal, majd visszafele is, annyira nem érte meg, főleg, hogy semmit nem láthattunk Szöulból, mert annyira messze volt minden (egy külsőbb kerületben voltunk, legközelebb Gangam lett volna, 20 perc metróval. Már persze  aki tudta, hogy merre van a metróállomás, nekünk lehet hogy egy órába is beletellett volna eljutni odáig).

   Az út elég hosszú volt, ráadásul egy-két helyen úgy ömlött az eső hogy kb. 50-nel mentünk csak az autópályán. De hál'Istennek Szöulban már nem esett. Érdekes volt a tájat nézni út közben, keresztben átutaztuk az országot, de szinte végig mindenhol sík medencék és hegyek váltogatták egymást, folyókkal átszőve, nagyon szép volt. A síkságok tele voltak üvegházakkal meg rizsföldekkel, a hegyek sűrű erdővel, és a városok pedig egytől egyig szürke toronyépületekből, gyárakból, hangárnagyságú épületekből álltak, na azok nem voltak valami szépek. 

Több egyetem is felutaztatta az ösztöndíjasait, Busanból 2 egyetemről, Daeguból többről is, és másnapra még az Inha egyetemről is megérkeztek ( ők viszont nem aludtak ott, mert csak 1 órányira voltak innen). Vacsorával vártak minket, jól bekajáltunk a bulgogiból, a szokásos mellékételekkel együtt (saláta, kimcsi, paradicsom, tojás, és fú nem igazán emlékszem, pedig volt még pár...) aztán igyekeztünk minél hamarabb kimenni, hogy több időnk legyen felfedezni a környező utcákat. Véglis úgy alakult, hogy összeverődött a magyar csapat itt levő része, azazhogy hárman mentünk el keresni valami beülős helyet. Végül a Bbaekdabang lett belőle, ahol valami jeges desszertet ittunk, aminek nem is bírtam megjegyezni a nevét. Állagra ilyen sűrű, krémesebb jégkása volt, csokis banános ízű, vaníliafagyival a tetején. :P

Szöul és Busan egyébként ég és föld. Busan tényleg nagyon ázsiai, kicsit retrós, Szöulnak ez a része meg abszolút metropolisz, de attól még nagyon tetszett, iszonyú jó hangulata volt, voltak zöld területek, szóval olyan élhetőnek tűnt. 

Osztán kilencre vissza kellett érni... ez volt az egyik dolog, amit nem értettünk, h miért kell ilyen korán... mintha 10 évesekről lenne szó, és nem 21+ korosztályról. A másik negatívum amúgy az volt, hogy fukarkodtak megadni a kollégium wifijelszavát, így aztán semmi wifink nem volt a falakon belül. (heh, mintha nem is Dél-Koreáról lenne szó, hanem a másik feléről... na mindegy)

Szóval este a szobákban gubbasztottunk, néztük a tévét, és ökörködtünk, csak úgy magyarosan :D

Másnap meg orientálódtunk, de itt már hozzánk csapódott a negyedik magyar lány is az Inháról, szóval bővült a magyar tábor! (Nem csak mi klikkeskedtünk... igazából elég sokan, aki talált az anyanyelvén beszélő embert) Volt egy pár előadás, elmondták a szabályzatot (ezt is sorozatosan kommenteltük magunk közt, volt pár érdekes belőlük). Utána a KGSP-s sunbae-k (azaz felsőbb évesek) jöttek tapasztalatokat megosztani, meg kérdezni lehetett tőlük. Hát ez is kicsit olyan nesze semmi fogd meg jól volt, mert nem hangzott el sok hasznos infó. Aztááán jött a közös fotózkodás, meg előadások, először egy hagyományos tánc volt, aztán egy zöldfülű kezdő kpop banda playbackelt nekünk 3 szám erejéig. ( Az NIIED nem akart ennél nagyobb bandába befektetni, ami nem baj, csak hát olyan is volt azaz előadás.) Mindegy, azért jót mosolyogtunk rajtuk. :D

Utána jött az ebéd, sok furi nyershalas rizsszelet , meg egyéb csipegetős dolgok, amelyek közül a mandut találtam a legehetőbbnek számomra, (rizstészta zöldséges meg húsos töltelékkel) de az tényleg nagyon finom volt. Kajálás után bepakoltak minket a buszba, másnap reggel pedig így estünk be az iskolapadba.

(Ez a koli egyik tetőterasza, hát nem volt rossz a kilátás a szobánkból!)

És akkor el is érkeztünk a második részhez, a nyelvsulihoz. Még múlt héten írtunk felmérőt, az alapján meg a Topik  eredmények alapján lettünk beosztva, én egyelőre a 3-as csoportba, de gondolkozom azon, hogy átmenjek-e a 4-esbe. Persze az jóval nehezebb lenne, a mostaniban meg egyelőre kényelmesen evezek. És év elején mindig több a kedvem tanulni, év közben pedig kifogy a készletem, akkor meg majd megbánhatom, ha a nehezebbet választottam. Hát még agyalok kicsit, mi legyen...

Amúgy négy tanárunk van , az egyik Shin Min Ah, (és persze semmi köze a színésznőhöz, Koreában gyakori a névrokonság). Ő nagyon aranyos, korrektnek tűnik, vele volt eddig a legtöbb órám. A másik Lee Yoo Jung, ő is kedves, és nagyon beszélgetősnek tűnik, mivel ma egész órán kb. csak bemutatkoztunk, mindenkit türelmesen megvárt, míg eldadogta amit akart, segített, szóval nagyon rendes volt. Van egy tanárunk fogalmazásból is, ő elég karizmatikus, belevaló, de nagyon bírom. A negyedik viszont a sipító hangú néni, na ő borzalmas. Tuti, hogy a amúgy busani saturiban beszél, mert annyira élénken emelkedik fel a hangja, hogy belefájdul a fejem már az első 10 perc után. Mivel lassan beszél, minden szótag végén felsiklik a hangja és a hangereje a tűréshatárom fölé, szóval nem tudom még, hogy fogom tolerálni heti 2x2 órában. Valahogy muszáj lesz. Amúgy nem tanít rosszul, csak a beszédstílusát megváltoztathatná. 

   Jaj, ma pedig orvosi vizsgálat volt. Kb. ugyanazokat végigcsinálták, amit már tavasszal otthon is meg kellett csináltatnom, De hát biztosra akarnak menni... Szóval az egyik egyetemi épület bejárati csarnokában így péntek délután kipakoltak, látás-hallás vizsgálat, súly, magasság, és még vérvétel is volt. Olyan gyorsan lezavarták, hogy szinte észre se vettem, csak persze utána a nagy vérnyomás zuhanást, azt nagyon utálom. Aztán még tüdőröntgent is csináltak, egy buszba kellett bemenni, ott volt ilyen mobil kabin szerűség. Hát nem semmik, mondom én. :D 

Amúgy az időjárás elég változó mostanság. Első nap pára és kánikula, utána pár napig hűvös volt, majd egy napig megint jó idő, és most meg megint esik egész nap... hát nem épp olyan idő, hogy a tengerparton süttessem a hasamat... Azért remélem, még nem kell elzárnom a fürdőruhámat a bőröndöm mélyére!