Kitavaszodott - part 1

Szóval már régóta elhatároztam, hogy írok... hát nem jött össze hamarabb. De sebaj. A képek, az élmények még megvannak.
   Az elmúlt napokban, hetekben azt hiszem minden média csapból a két Korea közti eseményekről szóló hírek ömlenek, úgyhogy ezt most átugornám... De azért egy aprócska említést kell tennem, ugyanis... pont mielőtt ilyen barátságossá fordult volna a viszony, bizony leskelődtem egy kicsit. Odaátra. Akkor még szólt a dél-koreai propaganda rádió is a határon.

Csak épphogy átlestem, 10 percig volt engedélyezve a kukkolás, s a ködös-szmogos levegő miatt a keszongi gyárnak s a városnak is csak homályos körvonalai rajzolódtak ki...

De egyébként nemes cél vezérelt a demilitarizált körzetbe: segíteni mentem ki Lucának, kérdőívezni a szakdogájához. 

Tehát a demilitarizált övezet... nem egyszerű bejutni, szigorú ellenőrzések alatt tartják a turistákat is, de egyébként csúnyaszóval élve az egész egy propaganda cikk, ugyanis lépten-nyomon az egyesítést és a békét hirdetik minden épületen, plakáton, a senki földjén napi 24 órában szól (már csak szólt) a rádió hangosan, és dél-koreai pop zenét játszottak az északiaknak. Habár ott az a 4 km-es sáv, ami a senki földje, ahova tényleg se ki, se be, de az infrastruktúra elő van teremtve, hogy normális határátkelőhelyként működjön egyszer. Mondjuk, nem is volt mindig lezárva... ugyebár Keszongban működött egy gyár északiak és déliek közös kooperációjában, de legutóbb 2016 januárjába bezárták, ha jól tudom. Keszong (Gaesong/개성) van a legközelebb a határhoz, olyan 20 km-nyire, tiszta időben jól lehet látni a falut és a gyárat is, most sajnos csak a homályos körvonalai tűntek fel rejtélyesen. 

Na de visszatérve, mi is befizettünk egy vezetett túrára, hiszen csak így juthattunk be a zárt övezetekbe kérdőíveztetni, úgyhogy felültünk a buszra és besurrantunk. 

Az első kultúrsokk az volt, hogy a szerpentinút minden oldaláról aknamező vett minket körbe.

장난 아냐, 이번에는... 

A kis piros zászló az a bizonyos "meghalsz!" tábla lenne ott. Buszból készült fotó, mert az aknamezős photo session úgy nem tartozott bele külön a programba. 

A kilátónál levő épület - szintén az egyesítést reklámozó feliratokkal :)

 Imdzsingaki látkép, emlékpark, és a Dorasan állomás, Dél-Korea legészakabbra levő állomása.

Persze a legfrissebb hírek szerint gazdasági együttműködésről beszélnék, és hogy meg akarják nyitni a vasúti közlekedést, a két Koreát sebes vonatokkal akarják összekötni. Talán legközelebb már nem Dorasan lesz az utolsó állomás. Az igazi izgalom az lenne, ha jövő nyárvégén nem is repülővel, hanem vonattal mennék haza. De öhm.... talán azért mégse.

Ja, és mert magyarokkal mindenhol találkozni lehet, véletlenszerűen összefutottunk két lánnyal, akik közül az egyik szintén KGSP-s öszöndíjas idekünn. :)) 

A határbeli járás után aztán beköszöntöttek a szürke hétköznapok, jöttek az unalmas cikkolvasások és beadandó-írások, és alig vártam, hogy végre kinyíljanak a cseresznyefák, hogy végre beinduljon a tavasz.

Aztán ahogy tavaly is, pár nap alatt kipattantak a bimbók, és beköszöntött a virágillatú őrület.

És ugyebár ilyenkor bűn a négy fal között maradni, és házi ide vagy oda, menni kellett... bár az idei tavasz meglehetősen hűvös volt, sokat esett is, de... azért 10 fokban is lehet piknikezni, lóversenyt nézni, virágokat fotózni, és a többi. 

És volt egy kis magyaros piknik is 10 fokban és hideg szélben, igazi kacsazsírral és lilahagymával. Egyébként idén tavasszal sokkal jobban meg volt a magyaros hangulat... nem a választások miatt, hanem pl. a nagykövetségen rendezett március 15-i ünnepség ergo magyar-kaja hegyek, aztán találtam egy éttermet is, ahol lehet "goulash"-t enni, nem igazi magyar gulyás de jó íze van és a hely is szupijól néz ki: igazi alter hely, semmiképp sem koreai hanem európai jellegű.

Valahol Hongdae környékén kerignve... 

Következő felvonásként... kiruccantam Szuvonba. Szöul vonzáskörzetében levő "település", elég nagy lélekszámmal. Mégis teljesen vidékies a hangulata, a toronymagas lakóparkok ellenére is. A Csoszon-korban épített (18.század) erődfalak körülölelik a régi városrészt, a régi palota, amit csak rövidebb időszakokban használtak a királyok, gyönyörűen felújítva, s egyes részei berendezve korabeli jelenetekkel. Ennek egy másik oka is van, mert itt forgatták A palota ékkövéből a palotabeli jeleneteket (legalábbis egy részét), szóval Mindzsongho és Dzsanggüm viaszfigurák köszöntik a látogatókat a palotaudvarban. 😉

Szerencsére itt az idő már gyönyörűséges volt, nem is lehetett volna tökéletesebb^^ 

A szuvoni kirándulás lezárásaként elvándoroltam a Sungkyunkwan egyetem másik kampuszára. Itt ugyebár voltam már egyszer, de volt időm rá, és hát miért ne... tulajdonképpen területileg sokkal nagyobb, mint a szöuli kampusz, és cseresznyefavirágzás idején ez is egy kis mesecsoda, főleg a naplemente előtti fényekben. 

Folytatása hamarosan következik.

A februári album: Olimpia-láz, szibériai fagy, tanévnyitó...

   Az egész világ három hétre Koreára összpontosult, azaz pontosabban a téli olimpiára, ahol annyi csodás esemény történt, még olyanok is, amiben páran egészen addig nem hittek, míg valóra nem vált: az első magyar aranyérem. Bevallom, már én is kezdtem elveszteni a reményt, hogy lesz érem, de bíztam még a férfi váltóban, és láss csodát: egyenesen arany lett! 

De a magyar aranyon kívül is sok-sok fantasztikus dolog történt, habár egyiket sem a versenyhelyszínről, csak képernyőről néztem, de nem is volt baj. A megnyitót kis közép-európai csapatunk ezúttal négy főre bővülve nézte végig egy csirkés étteremben, ki-ki lengyel, szlovák vagy épp magyar nemzeti büszkeséggel töltődve. És a hasonló európai gyökereknek köszönhetően hasonló szemmel, hasonló humorérzékkel és iróniával néztük végig, bár szerintem öniróniában még mindig mi magyarok vezetünk, de ez csak zárójeles megjegyzés. 

Magyar vonatkozásokból ott kezdődik az egész, hogy a Szöuli Nagykövetség ötletes eseményt hirdetett a magyar lakosok részére: egy közös, szurkolói fényképet készítettünk, amivel bíztattuk a magyar olimpiai csapatot. De nem csak ezért volt jó ez az esemény, hanem mert rengeteg magyar összegyűlt, ismét lehetett beszélgetni, ismerkedni, tehát a fotózkodás után egy nagyon kellemes magyar-találkozóvá alakult át az esemény.

(forrás: a követség Facebook oldala)

Hiába, hogy nem jutottam el a versenyekig, azért így is volt különleges oldala az olimpiának: nem ritka jelenség volt, hogy egy-egy nevezetes szöuli helyen olimpiai versenyzőkbe botoljunk (még főleg a versenyek előtt), de néhányan Szöulban készültek fel, mint például az olasz műkorcsolya-csapat egyik fele, akiknek az edzését el is sikerült kapnom a Korea Egyetem pályáján, ahova alkalomadtán korizni szoktam menni. Balról Matteo Rizzo, még újoncnak számító egyéni versenyző, és a klasszis Valentina Marchei-Ondrej Hotarek kettős, (nem titok hogy nagy kedvenceim), akiknél életvidámabb embereket alig lehet találni. Eszméletlen pozitívak és jókedvű emberek, érdemes lenne eltanulni az életfilozófiájukat.😊

De nem kellett az arénába menni ahhoz sem, hogy rájöjjek, Liu Shaolin Sándor tényleg annyira népszerű, hogy a büntetője ellenére sem utálták meg a koreai lányok őt: legalábbis az alapján, hogy pár lányismerőseim mondogatta, mennyire odavannak érte, úgy tűnik olyan egyéniség ő, mint bármelyik másik koreai celeb. De még ennél is meglepőbb volt Tóth Ivett felkapása, amit a rövidprogramjával szerzett, ami egy ütős, remek program volt, megállta a helyét a legjobbak között is. És bármennyire is elöntötték a netet a cikkek, mind Ivett és mind a short track versenyzőinek köszönhetően Magyarország elég jó hírnevet szerzett, ami többet ér az érmeknél. De persze nagyon büszke vagyok az aranyra, és gratulálok a csapatnak, mert a futam kemény volt, kellett a szerencse is, de remekül küzdöttek meg érte, nagyon profi volt.

Na jó, inkább befejezem az ömlengést. Az olimpia izgalmain kívül persze voltak más izgalmak is, hiszen hosszú volt a szünet, viszont a nagy hideg és egy kiadós influenzás betegség azért eléggé bekorlátolta a programokat. 

Február első két hetéig ugyanis annyira hideg volt, hogy elvette a kedvemet a kimozdulástól, mert tíz perc alatt meg lehetett fagyni. Még az orosz nahodkai (Находка, Vlagyivosztok környéke) ismerősöm is ki volt akadva. Napközben csak ritkán ment mínusz tíz fok fölé, s amint a nap eltűnt, mindjárt -15-17 fokok voltak. A hideg amúgy tényleg Szibériából érkezett a széllel,  szóval oroszos tél volt. S az olimpia versenyzői is majd' megfagytak, nem csak a megnyitó alatt. Oroszországnak ugyan a zászlaját nem engedték felvonni az olimpián, helyette viszont elküldte a hideget, azzal  is képviseltette magát. 😉

Azért amint felengedett egy kicsit, (amikor már csak mínusz néhány fok volt), ellátogattam Lucával a Taereung-Gangneung térségébe, ami Szöul egyik külkerülete (ennek a Gangneungnek nincs köze az olimpiai Gangneunghöz), ahol királyi temetkezési szokásokról szóló múzeum van, meg királyi síremlékek. A sírok annyira masszívan meg vannak építve (félig földbe ásva), hogy semmilyen betolakodó nép nem bírta kinyitni és kifosztani őket.

Ezen kívül a környék is tele volt eddig fel nem fedezett dolgokkal: egy régi-vasúti park, és a katonai egyetem is itt található, a katonai egyetemen amúgy épp valami gyakorlatra készültek, és messziről láttuk vonulni az osztagokat, élménynek elég jó volt.

Időrendben előbb volt, de most értem ide, szóval ellátogattam a gangnami akváriumba is, ahol szintén hatalmas élményeket kaptam. Rengeteg ritka faj volt látható, szépek és undorítóbbak is... de mondjuk a kedvencem akkor is a szimpla hód volt, mert folyamatosan szállította a vízből a faágakat hogy építse a várát, nagyon cuki volt^^ Aztán volt a végén egy sellő-show, ami főleg a gyerekeknek volt érdekes, engem leginkább abból a szempontból érintett, hogy az egyik sellő emberformájában amúgy a csoporttársam, és tulajdonképpen az ő révén kerültem az akváriumba. 😊

(ezek az általánosan előforduló folyami halak Koreában)

 Öhmmmm és itt a két legdurvább dolog, az egyik egy óriási méretű polip, a másik meg.... öhm..... konyhanyelven szólva közönségesen undorító vízikukacok.

És akkor a hosszúra sikeredett bejegyzés lezárására pont egy utolsó eseménysorozat jut, amivel lezárult a vakáció is. Az iskola diplomaosztója, és a gólyaavatóval egybekötött évnyitója, ahol a fúvószenekarral kellett játszanom. Ugyanis egy ideje csatlakoztam a fúvósokhoz, mivel hál'Istennek van fúvószenekar az egyetemen. Az eseményhez hűen indulókat meg fanfárokat játszottunk, de közben az egész egy kulturális-társadalmi élmény volt. Főként az évnyitó, ami hatalmas méreteket öltött, ugyanis a diplomaosztóval ellentétben (ami egy színházteremben volt), ez a nagy sportcsarnokban volt megtartva a suwoni kampuszon, nem is Szöulban. Itt az első félév a márciustól júniusig tartó számít elsőnek, fordítva az otthoni rendszerrel. A csarnokot elözönlötték a gólyák, és a sok beszéden kívül volt még mindenféle buzdító cheerleading, iskolahimnusz, közös papírrepülőhajtogatás és -reptetés a híres felsőbbévesekkel (vagyis azzal a két sztárnak számító egyeddel akik a suliba járnak) , meg a hivatalos évnyitó után még rengeteg program, amit mi már persze nem vártunk meg, az tényleg csak a gólyáknak volt már.

Ízelítőnek, a koreai himnusz eleje:

Bónusznak, akit érdekel, a papírrepülőeldobás: itt

Milyen címet adjak? (avagy egy kaland Koreába és más mesék)

Jön egy újabb felvonás. Új évet írunk, az előző úgy repült el, hogy szinte még goodbye-t se mondhattam neki, olyan gyors volt.

Ezért is maradtam el a bejegyzésekkel, mert az év végi hajrázás miatt még arra is alig tudtam gondolni, hogy hamarosan hazalátogatok... Aztán kettőt pislogok és újra itt találom magam a reptéren.

Tehát hosszú az idő és sok minden eltelt a legutóbbi szösszenet óta, ezért sem egyszerű a címadás... így ez ilyen sűrített vegyesfelvágott lesz, mint mondjuk a... a disznósajt. (amit egyébként még a nyershalnál is kevésbé eszek meg)

A legutóbbi óta... — nos, a szivárványos-esős-napsütötte-palotalátogatások után — besűrűsödtek a dolgok, kezdődött a negyedéves vizsgákkal, majd pihenés nélkül megtámadtak a félévzárás követelményei, a  beadandó-hegyek még magasabbra gyűrődtek, s a kiselőadás-vájta U alakú gleccservölgyek is egyre mélyebbek lettek,  megspékelve egy-két özönvízszerű vizsga-zivatarral. Kár lenne túlragozni, voltak nehézségek, de megpróbáltam élvezetessé tenni a tanulást egy-egy jó témaválasztással, és utólag most már kimondhatom, hogy sikerrel teljesítettem a szemesztert! 

A megérdemelt pihenés pedig... újabb pörgéssel folytatódott, Szöulban töltöttem a karácsonyt barátokkal, aztán késő-karácsonyozásra értem haza, s kisebb fáziskéséssel tudtam le a családos-rokonos ünneplést, és az óév is pörgésben búcsúzott. Őszintén szólva, jobban elfáradtam, mint gondoltam volna, így a pörgős óév után sok pihenéssel kezdtem az újévet. De többnyire sikerült kipihenni magamat, és megszabadulni a stressztől, ami addig felhalmozódott... Csak hogy újra rakódjon rám egy kicsi a visszautazás kapcsán. 😆

Izgalmas és kalandos volt a visszaút, a Charles de Gaulles-i reptér újabb meglepetéseket tartogatott 

számomra, s végül az "ajándékba kapott plusz 7 óra" vitt rá, hogy elkezdjem a bejegyzést. 

Mert lekéstem a gépem. 

Tiszta buli, itt ülök a Starbucksban, ahol egy kuponból vettem egy lightos ebédet, és várok az esti járatomra. Teljesen olyan, mintha valami filmben lennék... 

De nem itt kezdődtek a dolgok, ez már az utolsó filmkocka.

Időrendben az első, hogy (hogy nem) sikerült beállítanom az ébresztőmet hajnal 5:10-re, szombatra... márpedig vasárnap akartam felkelni ötkor. Szóval kecsesen elaludtam, és anya ébresztett, hogy menni kéne, 5:17-kor... majd kiderült, hogy X centi hó esett és elegáns szűzhó az út, úgyhogy hamarabb indulunk... s így fél óra múlva már a kocsiból figyeltem a fehér hófüggönyt.

A hóval nem csak a közúti karbantartók, de a reptériek se tudtak mit kezdeni... mire befejezték, újra kezdhették. 

Azaz 1 órás átszálási idő amivel a jegyemet megvettem akkor se tűnt soknak, de azért teljesíthetőnek bizonyult.... és mi máskor lépne életbe Murphy törvénye ha nem pont ma? A mi gépünk indítása előtt mondták be, hogy legalább fél órát kell várnunk, amíg letakarítják a felszállópályát. Majd a mi gépünk a 2. az indulási sorrendben, ami még több várakozási idő... Több mint egy órás késéssel indultunk el végül, a Párizsi egy órás átszállásom pedig ezennel veszélyes helyzetbe került. (Rajtam kívül mások is voltak így, többnyire Washingtonba mentek volna, szintén egy órás átszállási idővel) Nem sokat bátorított a légiutaskísérő bizonytalan válasza, hogy vajon ingyenesen áttetethetem-e a járatom a következőre, vagy mi lesz, de mindenesetre útbaigazított, hova menjek... 

Mikor Párizsba megérkeztünk, a szöuli gépem már elvileg tíz perce elindult...

Célba vettem az E terminált.... vagyis az E-M terminált, mivel mint megtudtam, külön van E, E-K, E-L és E-M... csak az egyértelműség kedvéért, ilyen frappánsan hívják őket!

Még buszra szálltam, még átrohantam egy-két duty-free-s shopping centeren, (mintha nem lett volna így is elég hosszú az út) hogy megérkezzek a - teljesen üres - beszállókapumhoz, ahol... ahol az az "air francos" Boeing még odabenn állt az indulási helyén... 

Oly közel és mégis oly távol - lezártak már mindent, se ki, se be. A futástól a tüdőmet köpködve kértem segítséget pár alkalmazottól, de egyik küldött a másikhoz, és nem segítettek semmit... míg végül valaki végre kinyögte merre menjek a légitársaság irodájához. 

S amikor már célegyenesbe értem, végre eszembe jutott kikapcsolni a repülő üzemmódot és a telefonom automatikusan rácsatlakozott a wifire, és letöltődtek az e-mailjeim...

Amiben a megváltó üzenet volt: a jegyemet automatikusan újrafoglalták az esti járatra. 

Merci beaucoup, Mon Dieu!

Tehát a tanulság... az Air France magára vállalta a (főként csak a hó miatti) késést, és gond nélkül adtak nekem egy új jegyet szerencsére még ugyanerre a napra, s bónuszként egy étel-ital kupont is kaptam^^ Nem reklámozni akarom őket, de tényleg jófejek voltak!!

Szóval lezárásként az irodához odamentem és ott megkaptam az új beszállókártyám, és már csak egy kis kaland maradt hátra, hogy megtaláljam az új kaput az E-L terminálon. De szerencsémre egy fekete alkalmazott nagyon rendesen elnavigált, és a terminálon aztán könnyen megtaláltam a helyem... s már csak hat óra várakozás maradt a Korean Air esti járatáig.

Kalandosan kezdődött, de szerencsére biztonságosan zajlott, és a kellő mennyiségű stressz és fáradtság meghozta a hatását - tudtam aludni a repülőn.

Egy tanulsága lett az esetnek: Murphy bácsi nem alszik, ha télen egy órát szánsz az átszállásra! (Ugyanakkor bele lehet vágni, csak megbízható légitársaságot kell választani, s bízni a szerencsében :))

Azóta eltelt pár nap, és már kifele lábadozok a jet lagből, s lassan-lassan visszaszokom Koreához is. Egyszerre tűnik rövidnek és hosszúnak azaz idő, ami a szünetből maradt, ami alatt igyekszem majd egy-két szép és érdekes helyre eljutni, és lelkileg felkészülni a zsúfolt, cseresznyefavirág-illattól bódult és kánikulától sem mentes szemeszterre.