Már megint késéssel hozom ezt a fejezetet de még így a tavasz utolsó napján talán elfogadható. Itt gyönyörű tavaszi- kora-nyáriidő van, meleg nappalokkal és hűvös estékkel, és a tavalyi tavaszhoz képest sokkal tisztább levegővel. Habár vannak napok amikor elönti a káros "finompor" a várost, de szerencsére sokszor makulátlanul tiszta az ég, ellensúlyozva azokat a napokat.
A tavasz idén is a cseresznyevirágzással robbant be - felmelegedett az idő, és életre kelt minden.
🌸🌸🌸🌸🌸
Az utolsó évbe nagy izgalommal kezdtem bele, mert hát mégis csak az utolsó. Jól kéne csinálni, oda kéne figyelni a szakdogaírásra, és szorgalmasnak lenni. Csak hát, ez sokkal nehezebb, amikor tudjuk, hogy "már mindjárt vége".
Miután visszajöttem Koreába, újból nekirugaszkodtam a szakdogának, jött a kutatás-elemzés része. Elkezdődött a félév, vizsgára készültem, felvettem egy órát (kb. csak díszből, és félig franciául, mert ugyan nem kellett utolsó félévben kötelező órára járni, de mint ahogy drága koordinátorunk megüzente, "jó ha van kreditünk", hát éppenséggel találtam egy érdekesnek tűnőt). Így egy francia filmes órára járok be, amit egy francia filmrendező-kutató-professzor tanít. Rendkívül furcsa volt az első pár óra, míg hozzá nem szoktam a beszédéhez. Az óra angol nyelven van, mert nem tud mindenki franciául, a professzor viszont erős francia hanglejtéssel és akcentussal beszél, olyannyira, hogy simán franciának hallom néha azt is, amit angolul mond. ettől függetlenül élvezetes és hasznos is, és tényleg nem egy nagy stresszforrás az életemben. És néha még franciául is beszélünk, szóval tiszta ELTE nosztalgia-feeling.
Eleinte nem volt olyan laza a félév, de amint elkezdett kitavaszodni, akármennyire is írtam a szakdogám, nem maradtam végig a könyvtárban ülve, és minden lehetséges helyre elmentem, ahol szépen nyíltak a virágok.
Még Jeonjuba is elugrottam egy napra, ami két és fél órányira van Szöultól.
Mert hát mit tegyen az ember, ha épp ráér, és olyan barátokkal mehet, akikkel valószínűleg most van utoljára együtt?
Ijesztő, de már bele kell gondolni. Ijesztő, hogy már áprilisban elkezdtem feljegyezni az "utolsó alkalmakat", de így igaz.
Jeonju egyébként egy nagyon bájos város Szöultól délebbre, s a hagyományos házairól, városrészéről ismert.
Az üzbég és a bhutáni barátnőmmel mentünk, de velünk jött még az ugandai srác is, akivel nekem nem sok ismerettségem volt, de a lányok viszont egy csoportban tanultak még a nyelviskolában. Egy nosztalgikus kirándulás lett belőle, mert félelmetes, hogy mennyire élénken kísértek még mindig a nyelviskolás élmények. Remek nap volt, és szupi képeket csináltunk a harangruháinkban, úgyhogy el is árasztom velük az oldalt.
Aztán a tavaszi zsongás tovább folytatódott, Szöulban a Namsan hegyre mentünk fel Lucával, aztán egyik hétvégén megint kimentünk a lóversenypályára és piknikeztünk, mint ahogy tavaly is.
Egyik szabad hétvégémen elmentem Nami szigetére, ami elég híres lett koreai sorozatok forgatási helyszíneként, mert egy kis tündérsziget a természet lágy ölén. Persze a turizmus miatt szépen beparkosították meg minden, de önmagában is szépséges a táj és remek menekülési lehetőség a nagyváros zajaitól.
Voltak még érdekes kalandok így árpilis folyamán, például, túlestem életem első tolmácsolásán.
Borzasztóan izgultam, ugyanis egy híres koreai séfet kellett tolmácsolnom, és nem tudtam pontosan mire kell készülni... vajon fejből tudnom kéne a koreai gasztronómia minden ételét és összetevőit, megtanulni azokat a főzős kifejezéseket, amiket már rég elfelejtettem mert annyiszor összekevertem anno, de arra is figyelmeztettek, hogy a séf szeret költői kifejezéseket dobálni, ami aztán végképp pánikba ejtett. Szerencsére, ehhez képest nem volt semmi brutál-helyzet. A beszélgetés a séf házában zajlott, és már maga a helszín megért egy misét. ha valaki már látott modern koreai sorozatot, és azt hiszi, hogy azok a szépen berendezett lakások csak tévében léteznek, hát el kell mondanom: nem csak tévében. S mint kiderült, ez a séf Korea egyik lelgelőkelőbb éttermét vezeti, John Malkovich és hasonló vendégektől kezdődően az angol királyi család tagjáig mindenki megfordult már nála. De akiknek tolmácsoltam, se voltak kevésbé fontos emberek: Mautner Zsófi és Jókuti András nevét talán már mindenki hallotta, hát ők jöttek Szöulba meginterjúvolni a koreai séfet, és előkészíteni a májusi pesti gasztrofesztivált, ahol a séf több fordulóban is főzött a közönségnek.
Tehát a dolgom... tulajdonképpen tolmácsolás volt, s mellette "borravalóként" megkóstolhattam azokat az ételeket, amiket amúgy csillagászati árakon tálal fel az éttermében. És habár már kissé kiábrándultam a koreai ételekből, ezek az fogások új értelmet adtak a koreai konyhának. Amit Lee Jong Kuk készített, olyat még soha életemben nem ettem.
Ez egy tizenöt éven át érlelt szósszal készített tészta, kagylókal és némi chilivel. Az első koreai étel, ahol a chilit tényleg úgy használták, ahogyan kell: inkább hozzáadott az étel ízéhez, mint elvett belőle.
Nos, ez egy kis mangalica szalonna, igen. Mellette pedig koreai sertéshús. Ajándékba vittek neki hazai mangalica szalonnát, amit a séf azonnal meg is sütött nekünk. Adott neki egy kis fűszerezést, és szinte rá se lehetett ismerni. Nagyon kreatív volt.
Nos ez pedig kása, valami koreai növénnyel ízesítve, aminek már elfelejtettem a nevét, de nem is ismert otthon. A tetején pedig baby rák, ropogósra sütve, így aztán az egészet meg kellett enni. Olyan volt, mint egy jófajta chips.
Ja, az ételeket egyébként ilyen sorrendben ettük: kása, hús, tészta, csak valamiért a google fordítva töltötte fel.
Az utolsó adag pedig a "feketefogás" volt, ami a szakács egyik védjegye, és a budapesti fesztiválon is bemutatta a közönség előtt. Ekkor azonban már annyira bele voltam merülve a "munkába", hogy nem is fotóztam le. Tehát kölcsönvettem a képet a Gourmet fesztivál honlapjáról, ezúttal is köszönöm, és rájuk hivatkozva felhasználnám a blogomon az illusztráció végett.
Az étel a keleti festészetet idézi, és a hozzávalókban tulajdonképpen semmi különleges nincs: pl. maradék zöldségekből készül, szárból, a padlizsán héjából, spárgából, ezeket külön-külön megsütik de csak annyira, hogy belül még ropogós maradjon, és természetesen ez is tökéletesen van fűszerezve. Enyhén, de nagyon ízletesen. Aztán ráborult kicsit az étkezési szén, vagyishogy ez a művészeti része, a kis virágszirom pedig dekorációként színt visz az egészbe. Természetesen ehető, és nekünk a lelkünkre is kötötte, hogy együk meg. Én még a szenet is megkóstoltam, biztos ami biztos.
Hát, ennél különlegesebb élményt álmomban sem kívántam sose, minthogy egy (két) michelin csillagos séf főzzön nekem. A hangulat is remek volt, a tolmácsolás is jól ment (azt hiszem), és remek embereket ismerhettem meg.
és nem mellesleg szerény ezüst evőpálcikával és kanállal kellett ennünk.
Nos, tovább áradozok még pár tavaszi képpel, de ez már csak a ráadás.
(Cseresznyevirágos út a sulink felett)
(Valamelyik kisfolyónál. Wangsimli környéke.)
(Namsani naplemente. )
(Majális a Dongdaemunnál (a koreai majális Buddha születésnapja!)
(és itt a munka ünnepét munkanappa ünnepelik. ;))
(Az incheoni tengerpart. Apály volt, és a levegő is csúf, de azért jó volt.)
(A "Seonyudo" (szonjudo)-nak nevezett kis sziget, ami Szöul közepén egy nyugodt, botanikis kertekhez hasonló park. Új kedvenc hely lett.)
(Egy kedves, kommunikatív szigeti cica.)
(ránézek, és máris hiányzik Szöul.)
